Egy nagycsaládos anya naplója

Őszintén és érzelem-gazdagon egy nagycsalád napjairól

Mindenki javul

Milán baba végre tegnap este nem hányt. Az ebédre kapott natúr rizsecske is benne maradt, úgyhogy ma már csináltam neki egy kis rakott krumplit, persze külön, kevésbé fűszeresen, mint magunknak. De számomra ez már nagyon jó jel, annyira örülök.
Beni is jobban van, már csak akkor fáj a lába, mikor ránéz vagy eszébe jut. Akkor látványosan szenved egy kicsit, mi látványosan sajnáljuk, aztán játszik tovább. Onnan tudom, hogy már nem fáj neki, hogy simán belerúgott a lábamba úgy, hogy észre sem vette. Édespofa :D Tegnap este azért még nagyon szenvedett, a fürdés úgy történt, hogy ráült egy kisszékre és kilógatta a lábát a kádból, nehogy víz érje. Aztán csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy az egyik általa nagyon szeretett kiskutya lábát is bekötöztük, így a két sebesült együtt szenvedve bátran elszunyókált.
Dorina szolidarítása mindennel felér. Reggel, mikor felébredt és nemsokkal később Beni is kibicegett, beköttette a saját lábát a hercegnő, merthogy akkor most neki is nagyon fáj, mert a  Bencének fáj, és legyen az ő lába is bekötve. Akkor együtt fájhat a lábuk. Kell mondanom, hogy neki álltunk "sebkötözni"??? :D Íme az eredmény:

Tegnap Milán érdeklődését nagyon felkeltette a National Geographic műsora, amit hatalmas sikongatások közepette nézett - ezekben a pózokban. :D Hát persze, hiszen imádja az állatokat!

Mi jön még?

Hát, ha ezt mesélik nekem, nem biztos hogy elhiszem, de mivel velünk történik, kénytelen vagyok. Úgyhogy lejegyzem. Ma reggel pech-sorozatunk folytatódott. Benikém nagyon jó és ügyes akart lenni, mikor szóltunk neki, hogy öltözködjön fel. Gyorsan magára kapta az első ruhadarabokat, aztán nekiállt zoknit keresni. A nagy buzgalomban akkora hévvel rántotta ki a fiókot, hogy az kirepült (megjegyzem, kétszer akkora fiókja van az ő szekrényének mint az enyémnek - kb. egy méter széles), szóval röptében rajta landolt nagyfiam nagylábujján. Azaz pontosítva épp a körömágyra esett, felszakítva azt. Nem kell mondanom, rövid időn belül belilult és feldagadt a sebesült lábujja, és nem kicsit vérzett. Az első kötés rendesen át is ázott. Most új "kisbabát" gyártottunk neki, remélem, meggyógyul az én kötözgetésem és kezelésem által, nem kell orvoshoz vinni. Hát így néz ki most a lába:

Reklám

Ez itt a reklám helye, de nem bírom megállni. Egy kedves ismerősöm nagyon szépeket varr, nagyon ügyes, nála böngészhettek itt!

Na mostmár totál kiakadás van. Nem értem, Milán miért nem tud kikecmeregni ebből a nyavalyából, hiszen mi már lassan el is felejtjük. Esti fürdetés után már nagyon nyűglődött, azt hittem fáradt. Leraktam a tápszerrel, nenével (alvós takaró - ő nevezte el), és öt perc múlva már keservesen sírt - pedig szépen el szokott aludni. Bementem, már láttam, nagyokat nyel. Gyorsan kikaptam a kiságyból, felkaptam az egyik hypozható takarót, elétartottam, már jött is aminek jönnie kellett. De miért? Már ez a negyedik nap, a negyedik este, hogy ugyanez történik. Nem tudom már mit tehetnék. Szerencsétlen már annyira éhes, hogy könyörög a kajáért. Ebédnél kapott egy kis krumplit meg zöldséget, amit némi fintorgás közepette megevett, de az most mosódik éppen ki a takaróból. Hát a vízdíjunk is csinatos lesz azt hiszem. De most ez a legkevesebb, csak ne menjen tönkre a mosógép. Azért bírja még a Böske. Ne szenvedne már pici Milán!!! Könyörgöm Istenem, legyen már vééééééééége!

Nem bírtam ki, elvittem Milán babámat doktorbácsihoz. Közöltem vele, mostmár kulcsot kérek a rendelőhöz, úgyis nagyjából itt lakunk :D Megnézte Milánt, és közölte, hogy a calici mellett neki van még egy felsőlégúti nyavalyás vírusa is. Oh, ismét halmozza az élvezeteket. Legalább letudjuk egyben.

Ja igen, calici. Dokibácsink betelefonált az ÁNTSZ-be, mert ígérték, ma már gépen lesz az eredménye Beninek. A kért vizsgálatok eredménye az összesnek negatív. Egyedül calici-t nem néznek itt, úgyhogy kizárásos alapon ezt kaptuk ajándékba. Igen, tulajdonképpen emiatt van lezárva a fél kórház itt. Örülök. A lényeg, hogy már jól vannak a manók. Olyan iszonyúak ezek a vírusok, annyira utálom. Erőlködnek, szenvednek, fájdalmaik vannak, nem anyai léleknek való ez. És most a kicsi még dupláz is. Na mindegy, diagnózis ismeretében tudjuk hogyan kell kezelni, úgyhogy most neki esek ennek is. Mikor lesz vége a pech-szériánknak???????????????

Most mi van???

Szerencsére mindenki kiveredett a vírusból, bár nem akarom elkiabálni. Dorka is eszegetett ma már, és nem jött vissza. Hasmenése is csak kétszer volt. Viszont Milánkámnál már közel sem ennyire fényes a helyzet. Már ő is teljesen jól volt, nem hányt, szépen eszegetett, minden benne maradt, ezzel szemben most estére felment a láza (érdekes módon ez eddig senkinél nem volt), és összehányt mindent. Pedig délelőtt már szaladgáltunk is egyet a friss levegőn, annyira jól voltak.

Kimentünk a pentelei erdőbe sétálni, ezt a csodás időt ki kellett használni. Meg persze a gyerekek is gyorsabban regenerálódnak egy kis friss levegő és csodás napsütés kíséretében. Én voltam a legizgatottabb, hiszen ebben az erdőben van az én egyik kedvenc madárkám, a szajkó, és bíztam abban, hogy most is láthatom. És igen, meg is jött, ott repdesett, azon a tisztás menti fás részen, ahol tavaly ősszel is láttam. Imádom! Annyira szép!

Milánkám élvezte az első erdei sétáját (mikor utoljára voltunk, ő még kenguruban utazta végig), minden  bokrot, faágat megszemlélt, az avarra meg közölte: mámmám! Ekkor már almalevet iszogatott, ropit evett, és minden okés volt. Se hányás, se hasmenés, tényleg semmi egész nap. Erre estére láz és újabb hányás. Most akkor mi ez megint? Egyik gyerkőcnek sem volt láza, és hamar túl lettek rajta. Ő miért nem? Remélem ez nem egy újabb nyavalya, mert ebben is eléggé leamortizálódtunk. Most kivárásos állásponton vagyok, holnap meglátjuk mi lesz! Addig is én próbálom kezelgetni. Jaj, csak gyógyulna meg már szegénykém!

Már csak apa bírja

Bizony ma délutánra/estére mi csajok is becsókoltuk a vírust. Hihetetlen stramm lányom van, nagyon csípem a buciját. Ez több, mint az az érzés, hogy "csak mert az enyém". Biztos vagyok benne, hogy mindenki büszke lenne egy ilyen gyerekre. Na most ő úgy viseli ezt a betegséget, hogy simán szégyenben maradunk. Konkrétan az történt, hogy vacsihoz készülődtünk, azaz készülődtek a családnak azon tagjai, akiknek nem játszik hullámvasutat az egész emésztőrendszere. Dorka kiadta az ukázt, hogy ő mit akar vacsorázni.
- Apa, kérek krumplis tésztát, de várj, előtte elmegyek hányni! - és tényleg elballagott. Hányt ez bazi nagyot, aztán megmosta a kezét, kimosta a száját, és KÖVETELTE A VACSORÁT! Amit természetesen nem kapott meg ezek után, de én esküszöm elképedtem. Komolyan mondom, tizenéves korában komolyan oda fogok figyelni, nehogy bulímiás legyen. Abszolút nem zavarta a gyomortartalom távoztatása, sőt, utántölteni akart.

Ellenben én: tótágast állt gyomrocskámmal cirka másfél órát ücsörögtem a nappali bútor karfáján, mert nem bírtam rászánni magam a behajlásra. Mikor nagy nehezen sikerült, csak kapaszkodtam, semmi mást csináltam, mert szerencsétlen üres gyomromból semmi nem jött ki. Az a mai két pirítós szerintem már rég leszánkázott onnan. Merthogy nem mertem többet enni. Szóval én csak kínlódtattam magam és a könnyem szakadt, de sajna jobb nem lett. Remélem, a Daedalon segíteni fog. Már más reményem nincsen. Csak azt nem értem, hogy ha nincs bennem semmi, mert nem jött semmi, akkor mitől van hányingerem? Hm...

Milán babám már sokkal jobban van. Azért kaját még óvatosan kapott, kekszet meg ropikát, ha elfogadta, de legalább kora délután óta nem hányt. Addig is ő összesen csak háromszor. Bencéhez képest ez Istenes. Remélem Dodókámat sem viseli meg jobban.

Helyzetjelentés

Beni végre - némi hasfájástól eltekintve - túl van a víruson. Nem úgy Milánbaba. Ő ma délutánra rosszul lett. Fogta magát, és kirakott egy adag lencsefőzeléket a gyerekszoba küszöbére. Így kezdődött. Ezután óvatosan levegőztünk egyet, mialatt semmi gond nem volt, élvezte nagyon a sétát. Hazaértünk után viszont már nagyon nyűglődött. Fáradt is volt, úgyhogy sokat sírdogált. Fektetés után kirakott egy picit a tápszerből is, szerencsére tényleg nagyon picit, aztán egy kiadós pelenkaáztatás (nem pisi) után elaludt.

Közben az én gyomrom is tótágast áll a hasamban. Félek. Állítólag hatásos erre bármilyen keserűlikőr, úgyhogy most szépen lenyomtunk apával egy felest. Hát, nyugtáznom kellett, hogy belőlem sem lesz ebben az életben alkoholista. Ahány szőrszálam volt, az mind az égnek meredt. Talán nem véletlen én vagyok a sofőr minden családi eseménykor. Hát ha másra nem jó, legalább tompítja az agyam és nem fogom fel annyira, ha vezetnem kell a porcelánbuszt. Tényleg, most jött az ötlet, hogy vészelem én ezt át. Úgysem voltam sosem részeg, azaz a múlt században még fiatalként, akkor is egyetlen egyszer (történetesen akkor jöttem rá, hogy alkohol és én nem kötünk életreszóló barátságot). Szóval azt hiszem, jó szittyósan még ez is elviselhetőbb lesz. Persze csak és kizárólag akkor, ha arany picikém jól lesz addigra. Mert ha nem, két hányás között még szüksége lehet rám, úgyhogy inkább állom a sarat.

Javulóban

Köszönöm szépen az aggódó sorokat, lányok, nagyon aranyosak vagytok. Most én kívánok jobbulást kicsi Bónak és Zoékának, remélem olyan gyorsan túl lesznek rajta, mint az én Bencém.  A helyzet az ugyanis, hogy éjjel fél kettőkor azzal ébresztett szép csöndben, hogy "Anya, megint hánytam!" Na iszkiri, gyors vígasztalás, szájöblítés, fektetés, takargatás, aztán vödör kimosása a lehető legnagyobb csendben (merthogy szegénykémet olyan gyorsan kapta el az inger, hogy nem ért ki a wc-re, így rendszeresítettünk egy vödröt e nemes célra), aztán aggódva visszafekvés. Innentől reggelig durmolt angyalom, úgyhogy az aggódás némileg felesleges volt. Dehát anya vagyok, vagy miszösz. Reggel úgy ébredt drágám, hogy iszonyú szomjas. Naná, hiszen tegnap a kiszáradás szélén voltunk, megkaptuk feltételesen a kórházi beutalót is. Mostmár szerencsére biztos, hogy nem lesz rá szükség. Egész nap gyártogattam a natúr teát neki, amit nagyon szívesen fogyasztott, ergo tényleg iszonyú szomjas volt. Aztán fél tíz tájban már egy tartalmasabb sós kekszet is kapott, és miután ez is ott maradt, ahol maradnia kell, ebédre már a fenségesnek tűnő rizst is feltálaltam neki. Délután még fájlalta a hasiját kicsit, de teljes nyugalomban és hányás nélkül elaludt. Talán ő túl van rajta.

El is mentünk anyukámékhoz egy kicsit levegőzni. Mert én arra gondoltam, hogy jobb lenne nekik a friss levegőn, de ugye játszótérre nem mehetünk, mindenféle gyerek-látogatta hely kilőve. Így elrobogtunk anyukámékhoz, vittük a bicókat, így a nagy hancúrban édes kicsikém el is felejtette, hogy ő tegnap milyen rosszul volt. Nem beszélve a másik pozitívumról, hogy nem voltunk négy fal közé bezárva, ahol jóval könnyebben fertőződhetnek a kicsik is. Mert ugyebár olvastam és említették, hogy a tünetek jelentkezése előtt és után is pár nappal fertőzhet ez a francos vírus. Úgyhogy még imádkozunk a teljes pozitív végkimenetelért.

Hát igen, zajlik az élet. A három gyermek már akkora létszám, amely mellett sohasem lehet unatkozni. Most épp benyaltuk azt a vírust, ami (immár harmadik alkalommal) minden év márciusában gyötör bennünket. Hányás-hasmenés, huhhh... Most Beni van nagyon-nagyon rosszul. Szegénykém már nagyon erőtlen, az én szuper mozgékony kisfiam csak fekszik és mesét néz. Kb. félóránként kihányja azt a három korty vizet, amit addig megiszogat. Láthatóan annyira szenved és én olyan tehetetlen vagyok, nem tudok érte tenni semmit. Hét órakor volt kinn a doktorbácsink, megszurizta, azóta nem hányt. Már kórházzal vagyunk fenyegetve, úgyhogy remélem vége ennek a megnézem-mit-ittam sorozatnak. A másik hogy azon szurkolok, a kicsik ne kapják el. Karanténban van Beni a saját szobájában, csukott ajtók mögött, kicsik nem mehettek be, ő nem jöhetett ki. De ilyenkor már valószínűleg ez eső után köpönyeg, mivel ugye a vírus már a tünetek megjelenése előtt is napokkal fertőz. Az a baj, hogy ha Dorina ezt elkapja, ennek mindig kórház volt a vége. Azt meg most nagyon nagyon nem szeretném. Alapból ugye nem jó az, mostmeg teljes zárlat van a kórházba a calici vírus miatt. Nem mellesleg lehet hogy pont ez van nekünk is. Most azon imádkozom, hogy hamar túllegyünk rajta.

Hétvégén elhanyagoltam a blogírást, úgyhogy most gyorsan pótolok. Gondolkodtam azon, hogy egy számomra nagyon meghatározó történetet lejegyezzek-e, de egyszer erre emlékezni akarok majd, úgyhogy megteszem. Csak nem akarom megbántani kisfiam érzéseit sem. Az történt, hogy csütörtök délután Beni nagyon nyűgös volt. Akkor szokott ennyire dacolni és dühösködni, amikor front jön, nagyon fáradt, vagy valami bántja. A sokadik fegyelmezéses kör után apa beleültette az ölébe, és megkérdezte, mi a gond. Erre óriási zokogásban tört ki. Kiderült ugyanis, hogy a hőn szeretett kislánynak van egy másik udvarlója, aki aznap szintén vitt egy gyűrűt (aki valószínűleg meglátta a fiamban a konkurenciát), ami Beni szerint szebb volt. Hihetetlen fájdalommal élte meg és mesélte el. Nem tudtam mit tenni, mondtam neki, kitalálunk valami olyan ajándékot, kedveskedést a kislánynak, amit csak ő tud adni. Neki is állt Beni két ölelkező kisegeret szív-koszorúban kiszínezni, hihetetlen szép lett. Közben én a kislány anyukájával levelezésbe kezdtem. Megírta, hogy a kicsi lánynál a másik kispasi kiesett a pikszisből, mert többször is megbántotta a kislányt, úgyhogy abszolút az én fiam a nyerő. Huh, ez micsoda könnyebbség volt anyai szívemnek! Úgy örültem. Ma meg már azzal jött haza az én hős szerelmesem, hogy anyás-apást játszottak, kislányuk is született. Hm....Nyugtáztam, hogy átmenetileg tudtomon kívül betöltöttem a nagymama posztot. Maximálisan igazat adok a szóban forgó kislány anyukájának abban, hogy a mi életünkben is nagyon meghatározóak voltak ezek az óvódai szerelmek, még emlékszünk rá, úgyhogy őket is nagyon komolyan kell venni. Hát komolyan is vettük. Épp ezért kezdtünk el levelezni, hogy meg tudjuk tenni, ami tőlünk telik, és leginkább rajtunk múlik az ő boldogságuk érdekében. Bizony, az élet nagy dolgai ezek!

A hétvégénk arról szólt, hogy családot és barátokat látogattunk. Hihetetlenül jó esték és napok voltak. Csodálatos olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek és akiket szerethetünk. Kell nekünk is ez a kikapcsolódás, még mielőtt felőrlődünk a hétköznapi problémákban. Bár mostmár inkább kezdem úgy felfogni, hogy ennek is meg van a miértje, ezzel is megtanít minket valamire az élet. Én már le is vontam magamnak a konzekvenciát.

Ma annyira jó esténk volt. Igaz, az egész nap olyan nagyon szerelmesen telt. Benikémmel összefonódva léteztünk egész délután. Dorka szokott leginkább a szimbiontám lenni, most a nagyfiam volt az. Egyébként valamiért mostanában hihetetlenül érzékeny lett. Tegnap akartam neki adni az esti puszit, ő meg meg akart ölelni, a sötétben nem láttuk egymást, és összekaramboloztunk, konkrétan kaptam egy akkorát a szemembe, hogy még. Erre ő hihetetlen sírásba kezdett. Alig tudtam megnyugtatni, mondogattam, hogy nincs semmi baj, semmi sem történt, és öleltem, simogattam, mire nagy nehezen megnyugodott. Ma ugyanez pepitában: annyira bújt, hogy lefejelte a szemöldökömet. Mikor megértette, mi történt, felugrott, és sírva fejest ugrott az ágy alá. Pedig komoly önkontrollal igyekeztem leplezni a fájdalmam pont a tegnap esti eset miatt. Szintén komoly vígasztalási procedúra kellett és sok-sok szoros ölelés, azaz inkább hosszú ölelés, mire elterelődött a figyelme. Én nem értem miért van ez. Tudom, hogy nagyon érzékeny lelkületű, hatalmas igazságérzettel, és hogy nem szeret másokat bántani (szándékosan), de ilyen eddig nem fordult elő. Tanácstalan vagyok. Tényleg csak ölelni tudom, meg győzködni hogy nincs baj.

Azért a nap zárása szép volt. Beraktuk a kedvenc Gyerek-zene lemezünket, és hihetetlen nagyot játszottunk és táncoltunk rá. Beni meglepetést is okozott, kívülről énekelte a Paff, a bűvös sárkányt. Lapozgattam az emlékeimben, hogy mikor tanulhatta meg, hallgattuk-e egyáltalán itthon ennyiszer, hogy ő ezt így vágja. De nem. Bár az is igaz, hogy az ő esze oylan, mint a borotva. A memóriája is kiváló, másfél éves korában történt dolgokra emlékszik. Végülis, semmi sem lehetetlen. Szóval visszatérve, pörögtünk, forogtunk, táncoltunk, óriások voltunk, aztán törpék, aztán vonat is voltunk, szóval sokat viháncoltunk. A legjobb a zárás volt: mikor zene közben levetkőztek, mert hirtelen fürdés-idő lett, és meztelenül egymás mellett elkezdték riszálni a feneküket a gyermekek édes-suta mozgásával. Annyira-annyira szép, mulatságos, és szívet melengető volt egyszerre.

Azt még végszóként muszáj leírnom, hogy mostanában úgy zajlanak az esték, hogy amikor kiszállnak a gyerekek a kádból, Beni bekíséri Dorit a szobába, megtörölgeti, felsegíti rá a pizsit, kiveszi a gumit a hajából, megfésüli, majd adnak egymásnak egy hátmasszázst. Tudjátok, milyen csodálatos ezt látni? Egyszerűen imádom! Ja, és ezt nem mi alakítottuk így, egy alkalommal Dori visított hogy Bence menjen vele, mire a nagyfiunk laza tenyérfelmutatással megállított minket, mondván: Maradjatok, ő engem akar, majd én elintézem! :D:D

Műköröm

Ma gyönyörű műkörmöket kaptam ajándékba. Bár még csak gyakorol a hölgyemény, egyszerűen olyan csodát rakott az én nyúzott kezeimre, hogy ezt muszáj megmutatnom. Az esküvőmre csináltak még ennyire szépet, de az a hölgy már profi volt. Szóval le a kalappal Eszti előtt!


A tegnap beígért képek:




Ez a kép nem lett annyira jó, de azért a lényeg remélem látszik!

Úgy kezdődött, hogy reggel el kellett szaladnom kokárdáért, ugyanis az én kicsi fiamnak ma volt a március 15.-e alkalmából rendezett ünnepségük. Meg voltam győződve arról, hogy van itthon a kicsi nemzeti jelképből, de ha volt is, az úgy elbújt, hogy még véletlenül se találjam meg. No hát azt rólam tudni kell, hogy én nagyon gondosan elrakosgatom a fontos dolgokat, még a kevésbé fontosakat is, egyszer-még-szükség-lesz-rá alapon, merthát ki tudja, szóval jól elrakom, mert fontos, aztán egy hónapig keressük, míg végül a lakás teljes felforgatása során előkerül. Szokott ilyenkor az lenni, hogy: hú, tudom, felraktam a kacatos szekrénybe, a sárga kisdobozba! Persze nincs ott. Akkor megint jön a megvilágosodás: nem is, már tudom, beraktam a vitrinbe a nászajándékba kapott teáskannába, mert ott gyűjtjük a kincseket. Persze ott sincs. Újabb ötlet (már csak ötlet és félve jegyzem meg): ööööööö talán a nappali szekrényben a dvd-k melletti dobozban... És ott sem volt. Ahogy ez ma is történt. Úgyhogy felkerekedtem, és elmentem venni kokárdát. Persze rögtön kettőt. Egyet ráaggattam az én öltönyös nagyfiamra, Dorkának nem kellett, mert ő komplett magyar szerelésben volt, édes fonott hajjal. Gyorsan gyerekeket összecsomagoltuk, indulás be Benihez. Nagyon aranyos műsorral készültek az ovisok, édesek voltak. Nyugtáznom kellett azt is, hogy az én kicsi hercegnőmnek nem lesz gondja a beilleszkedéssel. Fogta magát, beállt az ovisok közé - még egy kis papírlovacskát is kapott az egyik óvónénitől - szóval ott "ügetett" az ovisok között. Csodálatos megnyugvás volt ez anyai szívemnek, hogy vele nem kell talán átélni azokat a kínszenvedéses reggeleket, mikor arany gyermek csimpaszkodik anya nyakába, persze zokogva, anya kellőképpen kétségbeesett, óvónéni húzza gyermeket, majd keserű elválás... Szóval szörnyű. És Beninél nem is rövid idő volt ez. Na persze délután meg már annyira játszott, hogy alkalmanként letorkolt, hogy miért megyek ilyen korán, ő még nem játszotta ki magát. Hiába, gyereknek gyerek a barátja, bármennyit is játszom vele itthon. Azért erőteljesen törekszem arra, hogy a barátjaként tudjon kezelni, ne "csak" a szabályokat osztogató anyjaként. Ennek érdekében igen sokat beszélgetünk - és néha csak ámulok, hogy egy hat éves kisgyermekkel is mennyire komolyan lehet beszélgetni.
Na szóval szereplés megvolt, anya-apa-kistesó kigyönyörködték magukat, irány haza, gyors ebéd (kétféle spenót - mert ugye az egyik laktóztalanul kell, krumpedli és tojáskák. Akármennyire is furin hangzik, ez nálunk nagy kedvenc, Beni három tányérral is eszik). Ebéd után kicsiket lefektettük, apa elpihent, mi meg Benussal elszaladtunk venni ezt-azt. Hú, hát árulják már az epret. És le volt olcsózva, úgyhogy hamar vettünk egy dobozzal, mert úgy gondoltam, hogy ezt az én munkanélküli pénztárcám is kibírja és amúgy is, megérdemlik a gyermekeim, inkább kiböjtölöm, szóval eprecskét is megvettük no meg tűzforró friss kenyeret. Ami szegény úgy járt, hogy a hazaúton már az egyik csücske elkopott. Nem tehetek róla, megőrülök, ha érzem a friss kenyér illatát, ami ott gőzölög a közelemben, úgyhogy mint a keselyű, lecsaptam rá. Hazaérvén a gyerekek is hasonlóan tettek, úgyhogy nem maradt más belőle, mint a csücske és a héja. Kompletten kibelezték. De öröm volt nézni.

Ezután én gyorsan nekiindultam, hogy átéljem életem első pedikürjét. Az egyik kedves ismerősünk most tanulja a szakmát, betör a szépségiparba, így felkért modellnek. Gondoltam, az én nyűgös patáimnak úgyis jót fog tenni, férjecskémtől kimenőt kaptam, így elmentem. Hú, hát hogy ez milyen jó volt! Mikor először beléptem a terembe és mindenféle szikéket (legalább nyolc félét - kicsit, nagyot, hosszúkásat, kereket) megláttam kirakva, rögtön megkérdeztem: itt most akkor műtét lesz? Megmondom őszintén, ott egy picit berezeltem. Aztán mikor megéreztem, hogy az a szikékkel történő enyhe kaparászás milyen nagyon jó, még az én irgalmatlanul csikis tappancsomnak is, hát ott lazultunk a székben egy kicsit. Aztán csodaszép lábakkal jöhettem haza. Holnap meg műköröm modellnek megyek. Nevettünk is a férjemmel, hogy lám, lóvé semmi, én meg pedikürt kapok, meg műkörmöt. Nahát ez az én nagy sztorim. :D

U.i.: Akartam feltölteni képeket az ünnepségről, de felszívódott a kártyaolvasó az SD kártyával együtt. Ahogy megtalálom, pótolom a hiányosságot. Ja, és NEM, NEM ÉN RAKTAM EL!!!

Nagyon szép napok vannak mögöttünk. Csodálatos barátok segítenek abban, hogy átlépjünk a hétköznapok mostanság igen kemény megpróbáltatásain. Jó érzés, mikor olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel nagyon hasonlóan gondolkodunk, hasonló utat jártak/járnak be, és bármikor készek arra, hogy meghallgassanak, vagy egyszerűen csak átadják magukat a közös este nyújtotta élmények befogadásának. Köszönet érte - sok-sok!

Ma reggel ismét "eljegyzésre" ébredtünk. Miután az előző szőke hajú kislány kiesett a pikszisből, az én lelkileg nyitott kisfiam újabb "áldozatot" választott. Természetesen (vagy nem?) ő is szőke hajú és kék szemű. Tény és való, nagyon szép kislány. Emellett még hihetetlenül tele van szeretettel. Mindig ő az, aki amikor észreveszi, hogy beléptem az ajtón, (ma például egy hatalmas öröm-kiabálás keretében) odarohant, átölelt, és sokáig szorította a derekamat, odabújt. Ugye nem kell mondanom, hogy halálosan boldog voltam a fiam választásától? Hogy most ő az. Igen, az egyik legkedvesebb és legaranyosabb kislány a csoportban. De visszatérve az eljegyzéshez, péntek délután ez a két csibe úgy búcsúzott el, hogy egy igazi ovis csók után megbeszélték, hogy hétfőre gyűrű lesz - ha megoldható. Az én nagyfiam annyira elvarázsolódott a csóktól, hogy a cipője irányt tévesztett, és lendületből kacsalábra kezdte húzni. Persze hozzá kell raknom, ez már több mint három éve nem fordult elő. Az óvónéni és a férjem hangos kacagásban törtek ki. Az életem párja meg is jegyezte: 
- Kisfiam, annyira ne legyél szerelmes, hogy a cipődet kacsalábra húzod!
Válasz:
- Apa, ezt nem lehet befolyásolni!
Hát csoda, hogy elkezdtem keményen félteni az én szivem-csücske-fiamat? 

Persze beadtuk a derekunkat, megvettük a szóban forgó gyűrűt. Hogy milyet? Naná, hogy rózsaszínű, szív formájút. Még ékszerdobozt és bársonyos szütyőt is kaptunk hozzá, amit természetesen vinni kellett, anélkül nem ajándék az ajándék. Lázas izgalommal készült Beni a találkozóra, ami meg is hozta a várt sikert, mert egy hatalmas puszit kapott, amitől ismét teljesen elalélt. Ja, és egy golflabdát is kapott a gyűrűért ajándékba, ami most hihetetlen nagy becsben van tartva. Hogy micsoda szövevényes érzelmi szálak bontakoznak ki itt, hát az valami csoda. Ja, még egy fontos tény: ők a suliban is osztálytársak lesznek. Ha lángolás marad, ez a szerelem tovább bimbózhat, a távolság nem szabhat neki gátat. 

Ma meg természetesen nőnapot is köszöntöttünk. Csodálatos volt nézni, ahogy az én nagyfiam mindenféle zavartság nélkül, mérhetetlen természetességgel osztogatta a rózsákat az arra illetékes nőnemű ismerősöknek. Persze csak a szűk környezetnek meg az óvónéniknek - némi anyagi megfontolásból. Még amikor a legújabb barátunk - legkedvencebb szomszédunk közel két éves kislányát ment köszönteni, pontosan értette a "feladat" lényegét, és addig ment a pici lány után, míg végül ő megállt és elvette a virágot. És bár tapasztalati úton tudja Beni, hogy egy ekkorka gyermek nem feltétlen érti és érzi, mit jelent ez, minden szót külön kihangsúlyozva neki is boldog nőnapot kívánt. Olyan nagyon jó ezt látni, és tapasztalni, hogy el sem tudom mondani. Minden nap és minden este hálát adok értük a Jóistennek.

Gyermekünk

Ma rá kellett jönnöm, hogy sem racionális, sem diplomatikus nem tudok lenni a fiammal szemben. Az történt, hogy a tegnapi viselkedése miatt félig-meddig jogosan anyukája eltiltotta innen egy hétre Beni kisbarátját, nem jöhetett fel. Beszélgettünk nagyfiammal, hogy ez miért volt, próbáltam még részleteket kihúzkodni belőle, hogy mit érzett, mi történt igazából, és kezdett bennem nagyjából körvonalazódni a dolog. Őbenne a fektetés idejére érett meg, és rákérdezett, hogy mennyi az egy hét. Mi ezt úgy szoktuk megbeszélni, hogy az egy hét annyi, hogy még hétszer alszol. Gondolkodott, majd iszonyú keservesen sírva fakadt. Vígasztalhatatlanul és kérlelhetetlenül. Na ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy nem tudok racionális lenni. Mert bármennyire is jogos volt a sérelmünk az eset miatt, nekem ekkor a szívem szakadt meg, és szó szerint genyának éreztem magam. Legfőképp, hogy ki is derült, mi volt a provokáló tényező, és úgy már nem is volt olyan súlyos vétek. 

Szó mi szó, ha rosszat teszünk, jár a büntetés, de akkor miért érzem magam ennyire vacakul? Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és egy kicsit jobban oda tudnék figyelni rá. Mert tudom, hogy ez az én hibám. Mert nem bízott bennem, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Mert maga akarta megoldani, hiszen sokszor kényszerítettem ebbe bele. Én ilyenkor persze mindig elbizonytalanodom, és rájövök, talán ő sokkal jobb anyát érdemelne. Mert most olyan dolog miatt bűnhődik, amiben én hibáztam, mert én nem tanítottam jól. Például elmagyaráztam neki, ha bántják, védje meg magát, de nem magyaráztam el az erőviszonyokat. Elmondtam, hogy verekedést nem szabad kezdeményezni, de ha bántják, üssön vissza - és itt sem magyaráztam el azt, hogy kit lehet "visszaütni". Ezek tipikusan annak a bizonyítékai, hogy mekkora hatalmas felelősségünk van abban, hogy milyen emberré lesz gyermekünk, hogy mennyire találja meg a helyét az életben. Rajtunk múlik az egész életük. És én most nagyot hibáztam.

A délelőtt viszonylag unalmasan telt, viszont délutánra kaptam egy nagyon fontos és megtisztelő feladatot: pótanyu lettem pár órára! Ó Istenem, milyen jó volt a karomban tartani azt a fél falatnyi babucit! Igaz, az aktivitás tőle még távol áll, fiatalka még, de csak az, hogy fogtam, néha ringattam, meg megbeszélgettük az élet nagy dolgait ;) már olyan jó volt! 

Az én gyermekeim teljesen odavoltak a pici csecsemő látványától. Sorban jöttek, mindegyik csak egy fél pillanatra, csak egy lehelletnyire szerettek volna hozzáérni, de hosszas győzködés után megelégedtek azzal, hogy a takarón keresztül megcirógatták a lábát. Még az én kicsikém is odavolt, nem is gondoltam volna. Jött és kiabált: Dede, dede!!! (ez nála a baba). Cirógatta a sapis kis fejét, és érdekes, hogy bár még ő maga is pici, és a finommozgást egyelőre hírből sem ismeri, mégis megérezte, megértette, hogy a pici babához csak finoman lehet nyúlni. Az én okos nagyfiam meg idehozta a kisszéket, mellém ült, és csak nézte, nézte a picikét. Le voltak nyűgözve. Meg kell mondjam, én is. Olyan jó volt átélni ezeket a pillanatokat. 

Csak az este ne történt volna meg. Feljött a szívemnek oly kedves szomszéd család, a gyerekek elvonultak játszani, mi pedig beültünk a nappaliba beszélgetni. Egyszer csak a szomszéd pici lány elkezdett nagyon sírni. A két fiú közölte, hogy az én kislányom kupán vágta egy műanyag építőkockával. Én persze jól leteremtettem, nem kicsit kiabáltam, mert nagyon sajnáltam a pici lánykát. Beküldtem a szobájába Dorinát, elzárván a többiektől (ja, két család = 6 gyerek). Nagyon rosszul esett neki - valahogy már itt éreztem hogy valami nem stimmel, mert ő nem igazán szokott ilyet csinálni, bőszen kérdezgettem is a nagyfiam, aki mereven ragaszkodott az előbbi sztorihoz. Eljött az esti fürdés ideje - én megint kérdezgetem, már támadópózt felvéve, hogy én tudom, hogy mi történt, csak tőle akarom hallani, és ha hazudik, akkor ne számítson semmi jóra. Ekkor visszakérdezett: - De ugye nem leszel rám mérges, ha elmondom? - na itt már méginkább nem voltam nyugodt. Elmondta, hogy az ő uszítására történt a dolog, nem is a kislányom csinálta, csak ráfogták a fiúk. Szép. Leszerepeltem mint anya. Nem figyeltem a lányomra. Pedig ő próbálta elmondani. A fektetés után odaültem mellé, bocsánatot kértem tőle, ő megbocsájtott (ezt mondta, de a kis lelkében nem tudom mi van), majd negyed órán keresztül csak egymás arcát simogattuk, és kb. ezer puszit adtam neki. Valahogy mégsem könnyebb a lelkem. Pedig édesen mosolygott és simogatott. Remélem valóban megbocsájt nekem, én pedig legközelebb sokkal okosabb és jobb anya leszek -mert ez most nagyon bánt.

Egy új kezdet

Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én nagyon nagyon nehezen élem meg ezt a válságos időszakot. Férjemnek még mindig no meló, bármennyire is talpalunk. Mérnöknek nem veszik fel általában, mert nem tud nyelvet. Jó, akkor megy karbantartónak - csak legyen valami. Válasz: hát nem gondoljuk hogy őt fogják felvenni, merthát ő azért mégiscsak mérnök, és biztosan otthagyja a munkát. Na tessék. Se jobbra, se balra. Akinek van otthon fehér gyertyácskája, meg némi szánalom irántunk, és jóban van az angyalkákkal, esetleg meggyújthatná értünk. Szívesen viszonzom is! 

Beni biztosan érzi ezt a lelki anarchiát ami most bennünk van - nagyon bújik. Élete hat éve alatt nem kaptunk ennyi ölelést meg bújcit, mint most. Ő az a típus, aki ugyan csupaszív, de nem mutatja, ha ölelni akarom is inkább odatolat. Gyorsan lerendez úgy, aztán megy a dolgára. Most viszont ragaszkodik, bújik, ölel, csupa vígasztaló szeretet. Milyen csodás is a gyermeki lélek! Imádom. 

Ma életemben először kiálltam magamért, és elmondtam ami a lelkemet nyomja annak, akinek már régesrég kellett volna. Oly nehéznek hittem, olyan nagyon féltem, és amikor megtörtént, csak ömlöttek a szavak, és sikerült. De elgondolkodtam, hogy ha ez valóban ilyen könnyű, én végképp mitől is tartottam? Hát persze, attól hogy megbántom. Hogy szomorú lesz, és fájni fog a lelke. Nem tehetek róla. Már a "szakember" is megkérdezte tőlem, miért foglalkozom annak a lelkével, aki nem törődik az enyémmel? Mert én ilyen vagyok. Néha jó ez, de néha nagy teher. Pont az ilyen esetek miatt. De eljött az ideje, hogy mostmár egy kicsit magammal foglalkozzam. Itt van az én kis családom, nekem már ők az életem, és nem szabad hagynom, hogy a bánatom, szomorúságom az ő napjaikat keserítsék meg. Sem a gyermekeim, sem a férjem nem érdemlik meg. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok. Ők törődnek velem. A férjem igazi társként ott volt velem a bajban, fogta a kezem, mikor műtétre vittek, lelkileg támogatott, mikor szükségem volt rá, bármikor támaszkodhattam rá. Az a minimum, hogy ezt valahogy viszonzom neki. Egészségesen, vidáman, boldogan, csak feléjük fordulva.

Tegnap egy hirtelen és szövevényes ötlettől vezérelve nem vittük Benit oviba, hanem az egész családi kollektíva nekiindult Siófokra kirándulni. Hát én szerelmes lettem. Szerelmes lettem a vízbe, a fákba, a sétányokba, a parkokba, az épületekbe, a kristálytiszta tóba, és mindenbe de tényleg. Imádtam, csak bolyongtam a gyerekekkel, jöttünk-mentünk, és persze tátva maradt a szánk. Nyáron is szép, úgy már sokszor láttam, de most, ebben a téli csendben, nyugalomban valami hihetetlen érzés volt végigsétálni a hajókikötőben, az Isztria-sétányon, járni a téli álmot alvó város parkjait, szóval csodás volt. Elöntött valami hihetetlen nyugalom. Ami azért is érdekes, mert nálunk épp most szakadnak el az amúgy nagyon fontos családi kötelékek. Kövezzetek meg, de fájdalom helyett ez inkább megkönnyebbülés, mert már oly régóta annyi fájdalmat okoz. És most nem számít az elszakadás. Az számít, hogy az én csodás gyermekeim úgy nőjenek fel, hogy nyugodt az anyukájuk, nem sír, nem bánatos, hanem minden pozitív energiáját az ő segítésükre tudja fordítani. Nekik ilyen anyukára van szükségük. Én nem ebben nevelkedtem, de ezt adom. Törődést, szeretetet, sőt rajongást, odafigyelést, minden jót, amit magamból adni tudok. Mert ők az én tiszta szívű, őszinte szeretettel élő angyalaim, akik azért születtek, hogy engem is és a világot is egy kicsit jobbá tegyék.

Köszöntés

Végre eljött Dorka napja, jöttek a családtagok köszönteni. Talán ez az első olyan szülinapja, amit maximálisan ért, felfog, és nagyon készült rá. Hihetetlenül boldog volt, hogy most neki lesznek vendégei, neki lesz tortája, és őt ünnepelik. Az első vendégek érkezésekor annyira zavarba jött, hogy elbújt az ajtó mögé. Pedig először az általa oly nagyon imádott nagymama (anyósom) jött meg. Persze aztán hamar feloldódott.


Felöltöztettem csini ruhába, kiadta az ukázt, hogy neki smink kell, még azt is megmutatta, mit kell rákennem (hihetetlen ez a nőcisség), szóval teljes díszben izgultunk, mikor jönnek a köszöntők. Természetesen a ruhát is ő választotta. Itt még látszik, hogy oldalt egy tincs be volt sütve, egy csodálatos lokni tündökölt ott, úgy kb. 10 percig.











Amikor meghoztam a tortát, nagyon-nagyon boldog volt, szintén amiatt, hogy az az ÖVÉ. Ő vágta fel - némi segítséggel.






















Aztán ott volt még a terülj-terülj asztalkám, ami szintén nagy sikert aratott.























Ajándékot kapott:

Üdvözöllek

Ha érdekelnek egy nagycsalád színes napjai, nevetni akarsz, belelátni egy kicsit a lelkembe, itt mindezt megtalálod! Ha van kedved, kommentelj, írj, én minden visszajelzésnek örülök! Üdv a kuckómban!

Magamról

Saját fotó
Itt jóság lakozik, és persze hibák is, talán még jó adag bûn. De a jóval kell foglalkozni, akárhány folt is van az ember lelkén. (Clive Barker) Maximalista vagyok, de pozitív életszemlélettel megáldott. Elsősorban anyaként létezem, de tevékenykedem háztartási alkalmazottként és lelki-segélyszolgálat vezetőjeként is. Persze nem hivatalosan :D

Rendszeres olvasók

Látogatók