Tudjátok, köszönettel tartozom. Hihetetlen érzés volt, ahogy törődtök velem. Köszönöm. Jöttek az aggódó telefonok, üzenetek. Köszönöm. Azt tudtam, hogy büszke lehetek a barátaimra, de hogy ennyire csodálatos barátaim vannak, azt nem is gondoltam. Köszönöm. Nem azt nem gondoltam, hogy ti csodálatosak vagytok, azt tudtam, hanem azt, hogy ennyit érek nektek. Köszönöm. Hogy időt nem sajnálva aggódva megkerestetek, és kaptam vállakat sírni, füleiteket sírást meghallgatni, és szeretetet - hogy tisztán lássak. Köszönöm. Ígérem, mától ezzel fogok foglalkozni, nem pedig azzal, amivel fukar volt a sors. Köszönöm. Nagyon szeretlek benneteket, és ígérem, az én vállam is ott lesz, ha szükség lesz rá, az én ajtóm is nyitva lesz, az én karom is tárva lesz. Köszönöm. Bár sohase kelljen ezt viszonoznom, nem irigységből, hanem hogy ne szenvedjetek sohasem. Már csak egy dolgot nem tudok: hogy elégszer megköszöntem-e, hogy vagytok nekem! KÖSZÖNÖM!

P.S.: Amplik drágám! Szerda délelőtt???