Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék. Ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, mostanság nehezen megy. Pedig én az a fajta ember vagyok, akinek mindenről van véleménye, mindenhez hozzá- illetve beleszól, nem lehet lelőni. És most nem megy. Két napja már a főzésbe temetkezem, a férjem meg is jegyezte, hogy rámtört a mánia. Pedig dehogy, még el is magyaráztam neki, miért van. Őmiatta. Hogyha mással nem is, ezzel is örömet tudjak neki okozni. Mert nagyon nehéz napokat élünk.
Mint afféle magyar ember, méghozzá nem is kisdarab (190 cm), szeret enni. Azaz jókat enni. Tegnap nekiálltam, csináltam husilevest, rántotthusit, kétféle sültkolbászt, krumplipürét, párolt zöldséget. Ma borsófőzeléket főztem, pulykát sütöttem, megcsináltam életem első túrófánkját (ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb nekilátok), meg két tepsinyi pizzát kisütöttem. És tényleg csak azért, hogy örömet okozzak. De nem örült. Jót evett, aztán megint ott tartunk, hogy egymást marjuk. Azt hiszem, nagyon felőröl bennünket ez a munkanélküli állapot. Ki kell mondanom: félek. Nagyon próbára tesz ez az időszak bennünket, de próbálok én is türelmes lenni, nem rátestálni másra az én nyűgömet. De egyszerűen ez olyan, mintha egy kényszerzubbonyban lennék, és nem tudnék szabadulni. Csak üvöltve próbálom magam kihúzkodni valahogy belőle, de azt sem tudom, merre kezdjem. Csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. De a hogyan az a holnap rejtélye. 

A talpon maradásomat a gyermekeim segítik, az ölelésük, az, hogy meglátnak, futnak, hozzám bújnak. Ma is például lementek apával biciklizni. Nagy boldogság volt, hiszen végre itt a jó idő, ki lehet menni. Én itthon maradtam pizzát sütni. Mikor hazajöttek, hatalmas ölelés fogadott, Dorinától meg az, hogy anya, nagyon szeretlek! Hát nem lehet itt belesüllyedni a problémákba! Pláne, ha még grátisz kap az ember ezek mellé egy igaz barátot. Hogyan van az, hogy megismerkedsz valakivel, és úgy kezdesz el vele beszélgetni, mintha gyerekkori barátod lett volna? Hogy rögtön tudod adni a bizalmat, a nyíltságot, szívesen segítesz, szívesen mész, pedig nem régóta ismered? Nekem ez eddig közhelyesnek tűnt, de most megéreztem, hogy igenis létezik ilyen. Egy testvér-lélek a közelemben. Holnaptól őérte is köszönetet mondok. Természetesen a többi barátomért is, akik megtisztelnek a szeretetükkel, a bizalmukkal. Hiszen nekik köszönhetem, hogy mostanság már nem érzem magam oly nagyon egyedül.