Ma úgy döntöttem, blog írásába kezdek. Nem tudom mi fog kisülni belőle, hiszen nagycsaládos anya lévén a pihenés és szabadidő - igencsak szépen hangzó -  szavak törlődtek a szótárból, de hangsúlyozom: EZ NEM PANASZ! Sőt, életem legnagyobb örömforrása. Ugyanis állítom, én erre vagyok hivatott: anya lenni. Egyszerűen elképzelni nem tudok szebbet. Pedig volt úgy, hogy nekem csak egy csoda adatik, de szerencsére az élet másképp rendezte. De erről majd később.

Magamról: 28 éves vagyok, három tüneményes, okos gyermek anyukája. Férjemet 20 évesen ismertem meg, ő akkor volt 27. Már az első pillanattól fogva tudtam, ő lesz az, akivel leélem az életemet. Hogy honnan? Fogalmam sincs. Tudtam, és kész. Persze hónapokig magamnak sem vallottam be. És lám, mi sült ki belőle. Lassan nyolc éve együtt élünk, fészket raktunk, gyarapodtunk, ő őszül, én fiatalodom :D És mi lettünk a világ legbüszkébb szülei! Igen, tudom, minden normális szülő ezt gondolja, de olyan jó kimondani, hát még érezni! És valóban van okunk végtelenül büszkének lenni.

Nagyfiunk, Bence most utolsó éves ovis. Összead, kivon, ismeri a betűket, leírja a nevét, azt, hogy anya, apa (meg amiről nem tudunk :))
Kislányunk, Dorina márciusban lesz három éves. Két éves volt, mikor nappal szobatiszta lett, pár hét múlva már éjjel sem kellett pelus. És persze ekkor már folyékonyan beszélt.
Icike-picikénk, Milán december 3.-án lett "öreg" egy éves. Hát ő a mi véletlen gyermekünk. Ezzel együtt egy hatalmas csoda. Ugyanis ő úgy költözött a pocakomba, hogy küzdök az endometriozis nevű betegséggel, és amúgy is, még a kislányom születése után nem került helyre odabenn minden, még szopott a hercegnő, szóval esély a nullával egyenlő. Apával egyetlen egyszer voltunk felelőtlenek. Ergo: neki jönni KELLETT. Terveztünk mi harmadik babát, annak ellenére, hogy elvileg már a második sem nagyon lehetett volna, őérte harcoltunk is sokat (majdnem két évet), nade azért én egy-két évet vártam volna még. Persze ember tervez, Isten végez. Hát nálunk végzett. És elég jó munkát. Köszönet érte.

A terveimben szerepel még gyermek, de ez nagyon távlati terv. Attól függ, lesznek-e olyan körülmények, hogy merjünk vállalkozni rá, mert egyelőre ott tartunk, hogy örülünk, ha ennek a három mazsolának megadhatunk mindent, ami szükséges. Az is igaz, hogy eddig nagyon kegyes volt hozzánk az élet, mert bármit elterveztünk, mindent sikerült megvalósítanunk, bármennyire is úgy tűnt, nem lehetséges. Értem ez alatt legfőképp a három gyerkőcöt, aztán a nagy lakást (jelenleg egy négy szobás lakással büszkélkedhetünk), és a nagy autót. Megdolgoztunk érte.

Lassan befejezem a bejegyzést, készülődünk fürdetéshez. Nálunk ez hétkor kezdődik. Igaz, ma rövid nap lesz ilyen szempontból, mert a két nagyot kölcsönkérték. Nagyszülőznek. Ez egyébként hihetetlenül kettős érzés. Ilyenkor szoktuk nyugtázni a férjemmel, hogy egy gyerek nem gyerek. Szinte tapintható csönd van ilyenkor és üresség. Hiányoznak nagyon. Persze megvan ennek a pozitív oldala is, hiszen gyerekek örülnek, mamáék örülnek, számunkra lazítás van. Én sosem voltam az a "lepasszolós szülő", aki minden hétvégén (jóesetben) odalökdösi a gyermekét, hogy neki szabadsága legyen. Elképzleni sem tudnám. Ezek az alkalmak sem azért vannak, hogy pihenhessünk, hanem mert igény van rá mind a gyerekek, mind a nagyszülők részéről. Én pedig, mivel nekem sohasem alakulhatott ki ilyen nagyszülő-unoka kapcsolatom, nem leszek ennek akadályozója - sőt, inkább szorgalmazom . Én drága nagymamikám nagyon messzi él, 220 km választ el bennünket egymástól, így nem voltak gyakoriak a látogatások. Nagypapám Angilában él. Másik két nagyszülőmet sohasem ismerhettem meg. Őszinte leszek, hiányoztak nagyon az életemből. Hát most tényleg befejezem, neked, kedves olvasó, pedig jó szórakozást a bloghoz (bár nem ez az elsődleges cél), és remélem, bizonyos esetekben tanulságos, és segítséges nyújtó bejegyzések is születnek majd.