Hát pénteken megvolt a farsangi mulatság. Majdnem szétszakadtam a nagy igyekezetben, hogy elkészüljek mindennel. Csütörtök este még nagy jelmezgyártásban voltam, ugyanis szégyen/nem szégyen, az előző napok bokros teendői miatt ez elmaradt. A kard kész volt, a mellvért is hellyel-közzel, de egy páncélos lovag ilyen hiányos öltözetben nem mehet sárkányt ölni, nem igaz? Merhogy ez lett a kitalált történet. Beni, mint páncélos lovag megvédi Dorina királylányt a sárkánytól - amit megfelelő sablon hiánya miatt magamról mintázva gyártottam le. :D Szóval ez lett a végeredmény (mellékesen megjegyezném, a mellvérten a címernek jelentősége van, hiszen a három testvér nevének kezdőbetűje van rajta kardra felfűzve):





 
Milán ilyen TÖK JÓ jelmezben feszített!
Ezt persze nem én gyártottam, bárcsak ilyen ügyi lennék, meg időm lenne. De közcsodálatnak örvendett kicsi tököcske, legkisebb, legTÖKÖSEBB lévén :D Szerencsére nagyon jól érezték magukat, játszottak, ettek-ittak, aztán jöttünk haza. 

Aztán délután elvitte őket mama-papa, én meg mentem babázni. Egy édes kicsi-pici csöppség született a szomszédba, és azt hiszem, belehaltam volna, ha egy kicsit nem dajkálhatom meg. Viszont egy sokkal mélyebb, sokkal komolyabb dolgot is átéltem. Azt hiszem, úgy érzem, egy igaz barátra is szert tettem. Olyanra, akire büszke az ember. Akivel szívesen megy végig az utcán, azt gondolva: Igen, látjátok? Ő velem van, a barátom! És én büszke vagyok rá! Mert szép, mert okos, mert jó anya, mert jó társ, és legfőképp csodálatos ember. Csak most egy kicsit szomorú, egy kicsit nem találja a helyét, de tudom, hamar eljön az idő, amikor újra megtalálja önmagát, és büszkén mutatja három csodálatos gyermekét, és azt, hogy ő adott életet nekik, ő neveli őket. És nem is akárhogy. Mert bizony, nem minden anyának annyira fontos a gyermeke lelki világa, mint őneki. És nem lennének ilyen szeretetre méltóak a nagyobb gyermekek sem, ha nem így lenne. Mert én akármikor meglátogatom őket, kapok bújcit, kedves szót, nem közömbösek, sugárzik belőlük a szeretet. De tegnap egy kicsit eltörpült a nagy lelkizés mellett az öröm, hogy foghattam azt az édes kisbabát, és szeretgettem a nagyobbakat. Mert most szükség volt a mélyenszántó beszélgetésre. És igen, jól esett. Nem az, hogy egy jó ember, egy nagyon jó ember kétségbeesett és bánatos, hanem az, hogy megbízott bennem, számított rám. Azóta töröm a fejem, hogyan tudnék egy kicsit segíteni neki.

Beszélgetés közben eszembe jutott mindaz, amit én éreztem akkor, mikor a harmadik gyermekem született. Tulajdonképpen ugyanezt éreztem én is, igaz, nem ennyire sarkosan. De pont ilyen lelki hullámvasúton mentem keresztül, és most nem teszek mást, csak élvezem az anyaság csodáját. Mert miután megszoktam az új élethelyzetet, miután én is megtapasztaltam azt, hogy igenis képesek vagyunk mindegyik gyermekünket egyformán szeretni, és igényeikhez mérten mindegyik vágyait kielégíteni, lecsillapodott a lelkemben háborgó tenger, és megnyugodtam. Már nem féltem többé. És most ott tartok, ahogy említettem is, hogy újra át akarom élni. Pedig nem hittem volna, hogy én valaha is ezt mondom és nem is telt el oly sok idő, de egyre komolyabban fontolóra veszem a családbővítést. Természetesen nem azonnal, és nem is közeli terv, de egyre biztosabban érzem, valaki még várja odafenn, hogy hozzám érkezhessen.