Ma nagyon rossz napom volt, egész nap tiszta hiszti és nyűg voltam. Férjem meg is jegyezte (természetesen óvatosan, nehogy kapjon egy mokeszt :D), hogy - látom ma rosszul ébredtél! - hát igen. Nem tudom mit érzek, mi van velem. Kicsi dolgokból megint összeraktam magamnak az "én senkinek nem vagyok fontos" igen komoly problémámat. Tudom, hogy túlzásokba estem, mert például ilyenen is kiakadtam (ez csak egy volt a sok közül), hogy a férjem által nekem készített rántotta tocsogott az olajban. Tudta jól, hogy nem bírja a gyomrom, rögtön hányingerem lesz, nem bírom megenni, és meg is jegyezte, le kellett volna itatnia a zsiradékot, de akkor miért nem tette? Persze bűnbánó fizimiska is befigyelt. De tényleg nem értettem: ha egyszer tudta, és emlékezett is rá, miért nem úgy csinálta? Tényleg nem számított neki? Várjunk csak, így ő ette meg a tojást, hm... biztos erre hajazott. :D

Na viccet félre téve, gyilkosan a lelkembe hatoltak ezek a történések, persze nem ez volt az egyetlen, és nem igazán  értettem, hogy miért van az, hogy én a lelkem kiteszem a családomért, próbálok minden óhajukra odafigyelni (köztük az étkezésre is, mert nem egyszerű művelet kitalálni azt minden nap, hogy mi olyat főzzek, ami mindenki ízlésének megfelel és változatosan is étkezzünk), de tényleg, bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így, hogy ennyire lesem a kívánságukat, de akkor is... Én teszek erőfeszítéseket azért, hogy nekik jó legyen, akkor miért nem lehet csak egyetlen egy olyan nap, amikor ez fordítva van? Vagy az törvényszerű, hogy egy feleség csak ad, és nem vár el? Vagy pont hogy sokat várok el? Nem tudom. Aaaaaaaaannyira szeretnék egy kicsi törődést érezni, leginkább Tőle. 

Ráadásként arany kicsi hercegnőm is elment anyukámékhoz. Régen nem aludt már ott, úgyhogy nagyon lelkes volt. Remélem legalább annyira jól is érzi magát. Kicsit rossz, hiszen még a hétvégét sem hevertem ki, amit nélkülük töltöttem, dehát nem vehetem el a nagyszüleitől. Mivel én csak egy nagymamámat ismertem egész életemben, és ő is 220 km-re lakik, nagyon hiányzott a gyerekkoromból ez a különleges nagyszülő-unoka kapocs. Nekik megadatik, és én nem fogok ennek útjába állni. Remélem, ha majd felnőttek lesznek, azt gondolják, hogy szép volt a gyermekkoruk. 

Mivel nincs itthon a kisasszony, nagy takarítást csináltunk. Szanáltam, szortíroztam, ide tettem, oda tettem, és a kis hercegnő szobáját is kicsit átalakítottuk. Kapott egy kicsi asztalt Beni szobájából, oda meg átkerült az én kedvenc kinyithatós, lábtartós relax-fotelem. Abból olvasok neki esti mesét mostmár :D Kíváncsi leszek, mit szól majd hozzá gyönyörűm. Beninek nagyon tetszett!
Édes kincsem, nagyfiam meg mondta is délután: 
- Apa, mindjárt este van, hol van már Dorka?
- Messzi-mamánál.
- És mikor jön? 
- Holnap délután megyünk érte együtt.
- Jaj ne már, menjünk apa, hozzuk haza! Kérlek!
Alig tudtuk meggyőzni, hogy most ez így jól van, és legalább most egy kicsit kijátszhatja magát úgy, hogy nem szól bele senki, mire nagy nehezen megnyugodott. Persze közben a szívemet annyira melengette, hogy hiányzik neki a testvére. Olyan boldog voltam!!! Este még Kinn a mókus, benn a mókust is játszottunk. Vagy ki a házból be a házba? Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a játéknak, de hatalmasakat kacagtunk. A picuri is próbált becsatlakozni, és hatalmas sikolyok közepette szaladt a bátyja után. Mikor elüvöltöttem magam, hogy - Mókusok, be a házba! - apa már készenlétben állt, felkapta a pöttyedlit és feldobta az ágyra. Hát olyan kerekeket göcögött, hogy nekem folyt a könnyem a nevetéstől. Olyan aranyosak voltak. Imádok anya lenni!