Ma nem lesz vidám a bejegyzés. Bár értek ma örömök is, úgy érzem, ki kell írnom szívem bánatát. Persze nagyon nagyon diplomatikusan. Egyszerűen csak az elmúlt napok történései miatt gondolkodóba estem: miért van az, hogy rajtam mint egy úthenger átgázolhat mindenki és én akkor is szeretem? Még ha szóvá is teszem, ha látom, hogy rosszul esik neki, rögtön cirógatni kezdem a lelkét? Miért van az, hogy legtöbbször nem tudok önmagam lenni, mert TUDOM, hogy akkor úgysem szeretne senki sem? Miért van az, hogy ha ismerkedni próbálok, merev vagyok, és feszült, minden szavamon gondolkodom, nem tudok önfeledten csacsogni, nehogy valami butaságot mondjak, vagy csináljak, és ha véletlenül mégis sikerül valamit félrebeszélnem, csak hallgatok és nézek, és érzem, most butának és értéktelennek gondolnak? Miért hitette el velem az élet, hogy ha én vagyok én, nem lehet szeretni? Nincsenek valós értékeim, nincs szerethető személyiségem, így semmim sincs.

Miért van az, hogy szemérmetlenül bántanak azok, akik nekem a világot jelentik? Akikhez elszakíthatatlanul köt az élet? Miért hiszik, hogy nekem semmi nem fáj? Miért nem látják, hogy az önzőség nem vezet sehova? Én miért csak a pihenés, vásárlás, munka, főzés, takarítás, olvasás, tévézés, stb. után jövök? Hát tényleg ennyire rossz vagyok? Hát tényleg ennyire nem tudok adni semmit? Bárhogy igyekszem, kedves szóval, törődéssel, cirógatással, kitartással nem tudom megmelengetni a lelküket? Hát ennyit érek én?

Belefáradtam az örökös harcba. Hiába tettem, mindig alul maradtam. Csak szerettem volna valakinek fontos lenni, elérni, hogy büszke, nagyon büszke legyen rám. Hogy tudjam, olyat tettem, ami jó.  Észre sem vették. Én még mindig szeretek, törődök most is, de már nem várom, hogy értékeket lássanak bennem. Elfogadtam a helyemet a  rangsorban, és így élek tovább. Másfelé fordítom a fejemet, másfelé nyújtom a kezemet. Nem ölelésre, hanem kapaszkodásra. Kapaszkodásra a túlélésért. Amihez nekem nem kell más, csak szeretet. Tudom, a legnagyobb dolgot kérem, de nem lehetetlent. Elfáradtam. Istenem, nagyon elfáradtam...