És igen! Megtettem! Megvolt vagy húsz perc is azt hiszem... Töretlen akarattal és küzdeni akarással én bizony tornáztam. És most határtalan büszkeség ült picinyke szivemre. Na meg remegés a lábamba. Ami gondolom holnapra izomlázzá gyúrja magát, de sebaj. Nem adom fel. Az öröm és az adrenalin megadta azt a lökést, amely azt hiszem, minden nappal új erőt fog adni ahhoz, hogy folytassam az aerobic-programomat. Igaz, mindezt csak akkor, mikor a gyermekek éppen édesdeden durmolnak az ágyacskájukban a délután szokásos szieszta alkalmával, mivel valószínűnek tartom, hogy a dvd-n tornázó fitnesz-lédit utánozni próbálva alkalmanként esetlen és suta mozgásformáim belőlük is mosolyt (vagy netán röhögést) fakasztanának. Milyen ironikus, hogy eme hölgyemény (akit egy ország ismer), a torna közben buzgón mondogatja, hogy nem kell szégyellni, csak ketten vagyunk. Milyen jó, hogy így van. És persze azi is, hogy ő sem lát. Mi lenne úgy a tornámmal, ha engem stírölve ő is aerobicozás közben a medencébe gurulna a röhögéstől? Hogyan lenne akkor szép kerek popóm, és formás combjaim? Igaz, formájuk most is van, már ha a dór oszlopot lehet formásnak "csúfolni". Remélhetőleg - ha a buzgalmam megmarad - nyárra kicsit átalakulva és lényegesen bátrabban vehetem fel a fürdőrucimat. Azt hiszem, még a centit is előveszem, hogy számszerűsíteni tudjam az átalakult (ideális esetben eltűnt) zsírpárnácskák térfogatát. Azaz inkább a körfogatát. Majd beszámolok az eredményességemről.