Ez egy klassz nap volt. Délelőtt már megint (mondanom kell ezt még?) futottunk egy kört, ugyanis a bátyuskámat meghívtam ebédre, és hiányzott még egy-két dolog. Vettem neki tortát - igen, nem sütöttem, több okból kifolyólag: 1. nincs rá időm 2. hirtelen felindulásból hívtam meg, nem orvul eltervezett támadás volt ez :D Szóval főztem fincsa husilevest meg Csopakit rizzsel. Siker garantálva, ezek a kaják mindig nyerők. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam velük (bátyámmal és férjemmel) egy asztalhoz ülni, mivel mire megfőtt minden, mennem kellett Bencusért, merthát ugye ő állandó délelőttös műszakban van :D Úgyhogy megterítettem a fiúknak, én meg elrobogtam.

Persze érkezéskor megint a zsiványság fogadott! Kerestem Benit, a fél csoport még ebédelt. Az én fiam ritka jó étvágyú, furcsállottam, hogy nem ül az asztalnál. De akkor hol van? Se a mosdóban nincsen, se a fogmosó gyerekek között. Hm... Odaballagtam a padhoz, hogy akkor legalább addig összeszedem a cuccait, erre jobbról a hólétől csöpögő kabátoknak behozott stander mögül két szempár pislogott kifelé. Naná, hogy az egyik az én fiamé volt. Kérdezem: mi érdekeset találtak ott? Mire a fiam sutyorogva közölte: Csak bújkálunk az óvónéni elől, mert nem akarunk fogat mosni. Hát ezzel nehezen tudtam mit kezdeni, de probléma-megoldó képesség megint segítségemre sietett, és közöltem a kisfiammal, hogy rendben van, nem kell, de aki nem mos fogat, annak doktornéni (vagy doktorbácsi) egy hatalmas rozsdás fogóval kihúzkodja a fogait, mert elromlanak. Erre az én kisfiam: Na én mentem fogat mosni! Zoli, jössz? ...

Visszatérve az ebédhez: kaja jól sikerült, ehető volt - szerényen mondva. Aztán előkerült tortácska is, ami szintén fini volt, bizonyította ezt a fülig majszos torkos gyermekeim kinézete. Aztán elmentünk a Lego-kiállításra. Hát ez valami fantasztikus volt! Csodákat műveltek ezekkel a pici kockákkal! Azt nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas, de hogy forgó-mozgó csudaságok is lesznek, az már minden képzeletemet felülmúlta. A kedvencem a kivilágított, több emeletes lakóépület és a táncoló pár volt. Persze édesek voltak az icipici kiscicák, legfőképp amelyiket a tűzöltó épp a fáról mentett, meg a hintaágyban fekvő pár szál hajú mosolygó kisbaba, meg.. és... és... és...
Szóval hatalmas élmény volt. A kisfiam egyiktől a másikig szaladt, nyomkodta a gombokat, majd izgalommal várta, hogy melyikben mi mozdul meg, aztán mikor a végére érve az autó felé mentünk, bánatosan kullogva közölte velem: Anya, olyan jó lenne, ha ez mind az enyém lehetne, de tudom, hogy ez ötvenmilliárdezer pénz! - na erre nem tudtam mit mondani, csak megcirógattam a kisfejét.