Milán babám november elsején kórházba került. Úgy látszik, ő novemberre időzíti a nagybetegségeit, tavaly is ilyenkor mentünk "szabadságra". Ezúttal tüdőgyulladás-gyanúval mentünk be, már az ötödik lázas napon. Kiderült, a fulladást "csak" egy súlyos vírusos bronchitis okozta, amit vénás lázcsillapítással, naponta háromszori hörgőtágítós inhalálással és antibiotikummal (???) kezeltek. Négy napig tartott az "all inclusive" ellátásunk. Felemelő élmény volt, alapjáraton sem jó ez, ráadásként a manó bokájába kapta a branült, ami eredményeképpen három napig túráztathattam a fantáziámat, hogyan kössem le az alig két éves gyermekemet, mert nem állhatott lábra. Ezt követte tizedikén az én műtétem, a rákövetkező héten pedig beköszönt egy hányásos-hasmenéses vírus. Eredmény: gyerekek egy nap alatt letudták, én három napos nem evés következményeként lefogytam két kilót - amit persze nem bánok!!! Csak máshogy nyilván humánusabb lett volna.
Közben az életemben új kapcsolatok, barátságok jelentkeztek, vagy mélyültek, amik végtelenül boldoggá tesznek. Kincsként őrzöm ezeket, és remélem, tartós lesz ez az állapot!!!
A távolmaradásom oka: időhiány, és betegség-hegyek. Még ilyen mozgalmas novemberem (sőt semmilyen hónapom nem volt). Azt sem tudom hol kezdjem. Talán életem legmeghatározóbb eseményénél: túl vagyok a szívműtéten. Egy "sima" elektrofiziológiai vizsgálatnak indult, ami egy három órás műtétté nőtte ki magát. De kezdem az elején. Arról már posztoltam, hogy találtam egy csodálatos doktor urat, aki nem hülyének nézett, hanem vizsgálgatni kezdett. Ő javasolta a fent említett vizsgálatot, mivel sem holterrel, sem UH-al nem volt kimutatható semmi probléma a sinus tachicardián kívül. Én ritkán félek ennyire, mint ekkor. Combtőben ejtettek három kis vágást, melyeken felvezették a szivembe a három katétert. Meg kell mondjam, sokkal rosszabbra számítottam. Konkrétan az injekción kívül semmit sem éreztem. Nagyon halvány csikis érzés volt, ahogy haladtak a katéterek, meg a szivem megreklamálta, mikor beértek, de semmi különös. Az egyetlen borzasztó élmény az előidézett roham volt. Éreztem, hogy közeleg a másik dimenzió, és annyit még kimondtam, hogy "akkor én most elájulok"... Itt jött az első elektroshock. Nem sikerült visszaállítani ugyanis a normális szívritmust máshogyan, így kiütöttek altatásban. Mikor magamhoz tértem kb. három perc múlva, már újra minden a normális kerékvágásban ment, csak a mellkasomba égett bele a tappancsok nyoma. Ezzel igazolódott is a probléma: AVNRT. Azaz: van egy AV csomó nevezetű ingerközpont a szívben, ami összefogja az idegeket, és ezen volt egy góc, ami állandóan belemagyarázott a "motor" dolgába. Megállította, majd újraindította a szivemet. Ezt az itteni orvosoknak hiába magyaráztam, mert konkrétan ezt éreztem, állandóan csak pszichiátriára akartak küldeni. Ezt inkább nem méltatom ehelyütt. Szerintem, tudjátok az összes kötőszót, amit én itt emlegetnék.
A lényeg: egy ablációs katéterrel elégették ezt a gócot, azóta tudok normális szívritmust produkálni. Juhééééééj!!! Bár még mindig nincs minden rendben, próbálom hívni a dokit tanácsért, erről majd később posztolok. A lényeg, hogy talán most véget ér egy öt éves tortúrám. Annyira boldog vagyok!!!!
Egy ideje már nem írtam, ennek oka többek között az, hogy megbetegedett szegény laptopom, de igyekszem mindent pótolni. Zajlottak az események. A legnagyobb előrelépés a betegségem felkutatásában történt. Ez a csodálatos budapesti doktorbácsi keres-kutat, és ezúttal remélem talál is. Már mindenféle vizsgálaton túl vagyok: volt vérvétel, röntgen, esemény holter, de eddig mindegyik "csak" a sinus tachicardiát igazolta vissza. Ma voltam nála, és előjegyeztet elektrofiziológiai vizsgálatra. Esszerint egy katétert vezetnek a szívembe nyaki verőéren (vagy combon) keresztül és mesterségesen előidézik a rohamokat. Egy éjszakát benn kell töltenem ezután. Meg kell mondjam, iszonyúan be vagyok .ojva, de végigcsinálom. Muszáj. Most kiderülhet a baj, vagy ha nem derül ki semmi, akkor végre megnyugodhatok, hogy komoly baj nincsen, és szedem tovább ezt a gyógyszert, amit kaptam és sokat segít is. Csütörtökön telefonálok az időpontért. Addig valahonnan beszerzek egy angyalkát, aki majd eljön velem és vigyáz rám. Nem vagyok amúgy egy parás ember ilyen téren, de most irgalmatlanul rezeg a hátsóm.
Közben talpalunk a suliban-oviban is. Bencével sajnos sok a gond. Van egy kisfiú, aki éli mindennapjait a saját törvényei szerint, és önbíráskodik is (komplett ítélethozó és -végrehajtó intézmény is egyben őmaga), szóval ő kipécézte a fiamat, zrikálja, aki persze nem hagyja magát (miért hagyná, hisz így neveltük), és vissza"csap". Természetesen a büntetés neki is jár. Csak az a baj, hogy minden egyes ilyen alkalommal a szívem szakad meg érte és miatta, hiszen én tudom, ő nem rossz gyerek - sőt hihetetlenül empatikus, csak hatalmas igazságérzettel. Amiért kőkeményen harcol is. Abban bízom, hogy van annyi esze, hogy a kisebb pofonokból is von le annyi konzekvenciát, ami által megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, nem kell hozzá nagyokat csalódnia. Én igyekszem neki segíteni, de nem tudom, hogy elég vagyok-e én ehhez. Szerencsére bízik bennem és fontos neki, hogy mit gondolok, de nem mindig fogadja meg a tanácsomat. Igyekszem jól helytállni mellette mint anya. Remélem, együttes erővel megoldjuk ezt a problémát, és átvészeljük ezt az időszakot.
Dorkám egy hónapja jár oviba, de már lovagja van. Egy hatalmas barna szemű, nagyon kedves kisfiú. Ma reggel is meglátott bennünket érkezni, rögtön szaladt, hogy felakasztotta a lányom jelét, és várta, míg öltözött, hogy együtt menjenek be játszani. Valamit tudhat a lányom, ha ilyen rövid idő alatt elrabolta egy sármos kispasi szívét. Közben már mindenféle katica mintájú/formájú dolgot beszereztünk, hiszen az ovis jel miatt imádjuk a pöttyös bogárkákat. Van már fa katicánk, rózsaszín hajgumink, jelmezünk, bugyink, pizsink, és folyamatosan bővítjük a repertoárt :D
Milikém közben tanul beszélni. Édes, ahogy szólítja a bátyját. A Bebi megszólítás tetszett neki a legjobban, amit következetesen csak úgy mond: Bééééééééébiiiiii! Annyira imádom őket.
A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.
Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.
Bizony, ma elkezdődött a suli-ovi. Hajnal ötkor már a kávét főztem páromnak, pakoltam az uzsis dobozt, és azon gondolkodtam, hogy vajon miben vigyem az édes gyerkőceimet, hogy tökéletes legyen ez a nap. Először kitettem a legkisebbemet anyósoméknál, ők vigyáztak rá, míg én életem egyik nagyon fontos feladatát végeztem. Elvittem a nagyfiam suliba, aztán a lányom oviba. Na de szépen sorban.
A suliba érvén beültettem Benit az első padba (szerencsére még szabad volt). Mivel még csak négy szülő volt a teremben, gyorsan előkaptam a fényképezőt, mert nehogymár cikibe kerüljek, hogy milyen szentimentális vagyok (mert igen, az vagyok, nagyon-nagyon, és szeretek egyébként ilyen lenni), és gyorsan lőttem képet. Aztán jött a meglepetés. Megtelt a terem, és úgy villogtak a vakuk, mint valamiféle diszkóban. Minden szülő meg akarta örökíteni ezt az első nagyon fontos napot. Én ezt látva csendben mosolyogva hátra vonultam, és onnan néztem, és nyugtáztam, nem csak én vagyok ennyire "kattant". Pár perc gyönyörködés és telítődés után otthagytam a nagyfiam.
Mikor azonban mentem érte, ért kellemetlen meglepetés is. Három ismerős kislány (csoporttársak voltak és ma együtt bandáztak) azzal fogadtak, hogy Bence ROSSZ volt! (megjegyezném az én álláspontom szerint rossz gyerek nincsen, csak türelmetlen szülő - egyébként is, hogy lehet egy gyerekre olyat mondani, hogy rossz????) Hát azt kell mondjam, krimibe illő, de minimum gyámügyre tartozó, amit én ezekkel a lányokkal csinálni tudtam volna ott és akkor. Kérdeztem, mit csinált? Mondták, hogy verekedett. Mentem a tanárnénihez, hogy rákérdezzek, mert azért ezt mégiscsak le kell tisztázni, mire ő megnyugtatott:
- Ugyan, semmi nagy galádságot nem csinált, azok a kislányok hát - leginkább az egyik szeret vadítani, és amúgy is, én csak akkor aggódjak, ha ő mondja, hogy valami nem volt rendben! - ez valamennyire megnyugtatott. Aztán beszédbe elegyedtünk a másik tanárnénivel. Nagyon-nagyon szimpatikus. Elmondta, hogy örül a kapcsolatunknak, és hogy amikor Márton-napkor még óvódásként az iskolában jártunk, akkor is beszélgetni kezdtünk, és olyan érzés volt neki, mintha évek óta ismernénk egymást. Én ma éreztem ezt vele. Azt hiszem, vele jó barátságot fogok kötni. Nah, hogy visszatérjek az előző gondolatmenethez, a lelkemet ő is helyretette, mert elmondta, hogy hihetetlenül segítőkész és előzékeny volt a fiam. Sőt, kiemelték, hogy annyira édes volt, mert erre intette az osztálytársát is, mondta neki (szó szerint): légy már kicsit előzékeny!!! Aztán hazaérve leültem vele beszélgetni, és kiderült, hogy nem volt verekedésről szó, hanem az történt, hogy az egyik kisfiú ledöntötte a lányok által épített várat, és a fiam emiatt egy kicsit rendbe szedte a bajuszát. Megvédte a lányokat. Így már annyira nem is haragudtam rá. Sőt... most lehet, hogy lesz aki csúnyát gondol, de a szívem mélyén büszke is voltam rá. Az én kis lovagom !!! Megkérdeztem tőle, milyen volt a suli. Mire ő: Anya, nagyon klassz, képzeld, van a teremben tévé!!! - hát igen, a lényeges dolgok.
Dorika és az óvoda: mikor megérkeztünk, lelkes volt, nagyon örült. Átöltöztettem, aztán bementünk. Nem nagyon akart tőlem elszakadni, egyfolytában kísérgetnem kellett, velem akart csak játszani. Még a szőnyegre is lekuporodtunk Anna-Peti-és-Gergő-t olvasni. Kapott egy kis madárkát, amit be kell fújnom a parfümömmel, hogy ha szomorú, azt a madárkát tudja szimatolni, meg a családi fényképet nézegetni. Éreztem, hogy nagyon nem haladunk, nem barátkozik, nem nyit, úgyhogy az első adandó alkalommal morzejellel szóltam az óvónéninek, hogy kinn vagyok, és kimentem a csoportszobából. Onnantól kezdve rögtön tudott játszani a lányokkal, Kati nénivel énekeltek, ő az ölébe is vette. Ez tudom, hogy sokat jelentett Dorinának. Annyira megkedvelte a légkört, hogy közölte, holnap már ott alszik. Jaj mi lesz velem? Ma is alig bírtam ki nélkülük. Azt hiszem, el fog tartani egy darabig, míg én ebbe belerázódom. Biztos vagyok benne, hogy azért ebben is megtalálom a jóságot. Az a lényeg, hogy az én pöttyeim nagyon jól érzik magukat egyelőre, hisz azért az első nap nagyon meghatározó!
És íme a képek:
Holnap megkezdődik... Bizony eltelt az utolsó nap, amit így, a három édes gyermekemmel együtt tölthettünk. Épp emiatt úgy döntöttem, lazázunk egész nap. Kihúztam az ágyat a nappaliban, benyomtam egy nagyon mulatságos mesét, és szépen egymás mellé kuporodtunk. Hihetetlen jó érzés volt, hogy egyszerre tudtam ölelni az összes gyerkőcömet. Persze azért a nagy mesenézést itt-ott egy kis vihánccal megszakítottuk, amit annyira egyikőnk sem bánt. Beni egy alkalommal szorosan hozzám bújt, kezével, lábával is ölelt, majd szólt a húgának:
- Dorka, gyere, öleld már át anyát, holnaptól nem leszünk már neki! - és rámtekintve odabiggyesztette:
- Ha nagyon hiányzom, nézheted a motoros fényképemet anya, jó??? - hát igen, ennyi marad napközben, a motoros fénykép. De cserébe okosodik, ügyesedik az én elsőszülöttem.
Jaj Istenem, mennyire izgulok! Rettentően. Ők meg a világ leghatalmasabb nyugalmával játszottak, színeztek, autóztak, paciztak, és talán valóban nem is értik még, hogy holnap életüknek egy nagyon meghatározó napja fog következni. Hát nagyon kíváncsi leszek. Mindenképpen igyekszem majd idebiggyeszteni a holnapi nap tapasztalatait, hiszen erre is emlékezni akarok majd. Hogy mit éreztek, hogyan élték meg, hogy én mit éreztem...
Ma délelőtt elvégeztem az utolsó simításokat az óvodai és iskolai holmikon. Bepakoltam a táskát az előírt lista szerint, a duci gyufásdobozból eszkábált tárolót kidíszítettem - természetesen autós csomagolópapírral és állatkás matricákkal (minden "fiók" más állatkát kapott - jah, kettőt sikerült fejtetőn odaépítenem, miután fordítva ragasztottam oda a dobozt :))))), kifaragtam az összes ceruzát (újra - biztos ami ziher alapon), a többi - szerdán nem szükséges- cuccot beleraktuk Benivel az íróasztal üresen tátongó és csak erre váró fiókjába.
Dorinak is mostmár teljesen összeraktuk a zsákot, belekerült minden végre, a tornazsákot is elkészítettük, úgyhogy minden és mindenki startra kész. Anyuka izgul, gyerekek kevésbé. Nagyfiú üzletel, anyuka hagyja zsarolni magát, és visszazsarol. Ugyanis: megkérdezte Beni, hogy ha sok pirospontot hoz, elviszem moziba? Naná!!! Minden héten?? Áááááá, havonta. Tehát megbeszéltük, hogy ha nagyon okos lesz, odafigyel, teljesít, akkor minden hónapban csurran-cseppen valami közös program (sorolta: egyszer mozi, egyszer meki, egyszer palacsintázó, aztán elölről... ) Aztán odabiggyesztette, hogy majd vigyem el diszkóba. Az én szemeimnek csak kikerekedni volt ideje (hangsúlyozom, itt még kaptam levegőt), mert az én férjem tromfolt: TE fiam, nem velem jössz diszkóba? - Dehogy apa, veled csajozni megyek!!!- hát ehhez mit fűzzek hozzá??? :D A lényeg, hogy startra készen vagyunk az ovira és a sulira.
Viszont azért nem minden felhőtlen, mert Miluskám megbetegedett. Valami ok folytán magas láza lett délutánra, annyira, hogy mellémbújt, és azonmód elaludt a karomban az ülőgarnitúrán. Előtte is, utána is csak ücsörgött az ölemben, mellettem, csak úgy volt jó. Nem játszott, nem evett, nem szólt. Csak ült és bújt. Mintha belőlem jönne a gyógyító energia. Azért azt be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre ez a szoros és hosszas összebújás, sőt, imádtam, és ezt bármikor el bírnám viselni, csak ne ilyen áron!!! Bárcsak ne lenne beteg. Most estére a sziruptól kicsit jobban lett, fürdés után még kapott kúpot, de mikor bementem hozzá, ránéztem, éreztem, hogy melegszik megint. Nem tudom mi lesz éjjel. Alighanem magam mellé veszem. Az előző éjszakám is pokoli volt a szivem miatt (éjfélig nem tudtam elaludni, aztán 1:40-kor megint ébren voltam), és szerintem a mai sem lesz sokkal jobb, de ezt kevésbé bánom. Sőt, most én akarok éber lenni. Vigyáznom kell rá. Ő egyébként végtelenül igényli is a társaságot, bárhol, bármikor - vagy mindenhol mindenkor??? Na szóval, bízom benne, hogy holnapra ezt a betegséget elviszik az álommanók és újra az én játékos, felhőtlenül vidám kisfiam lesz. Gyógyulj picim!!!
Mostanában folyamatosan rácsodálkozom az én végtelenül okos gyermekeimre. Pár eset:
Barátainkkal elmentünk egy balaton-parti üdülőbe pancsikolni egyet. Az üdülő csodálatos, olyan parkkal , fákkal, hogy mókus szaladgált tőlünk nem messze. A gyerekek - kíváncsiságuknak és játékosságuknak hódolva - letéptek pár falevelet. Benivel elbeszélgettünk, megkértem, lehetőleg ne tegye, mert az fáj a fának. Másnap nyugtáznom kellett, hogy megfogant a monológom Beni agyában, mert ugyan letépte a fa levelét hazafele jövet, de szembefordult vele, és tágra nyílt szemekkel bocsánatot kért a fától. :D
Dorina imád beszélgetni, csacsogni, és hihetetlenül fogékony mindenre. Három éves létére hatalmas szókinccsel rendelkezik, nagyon választékosan beszél. Ma reggel fésültem a haját. Ez nem tartozik Dorus kedvenc műveletei közé, így az első copf készítésénél meg is jegyezte:
- Anya, olyan meredeken fésülsz, hogy csak na!!!
Anyukámnál van egy édes, nagyon szelíd kiscica, akit Dorka imád. Leültek anyukámmal egymás mellé az udvaron, Dorka a kis székére, majd maga mellé mutatva közölte anyukámmal:
- Mama, hívd a cicát ide erre a szent helyre!!!!
Régebbi eset:
Dorka átjött hozzám, és panaszkodott, hogy Bence nem köti rá a kiskutyájára a "pórázt". Mondtam neki:
- Menj vissza, és kérd meg szépen, akkor biztos, hogy megcsinálja! - ő egy odadobott "jó, anya" után visszament Beni szobájába, és hallom, mondja:
- Bence, azt mondta anya, rakd rá, vagy pofon lesz!!!
Reggeli elmaradhatatlan program, hogy a nagy ágyban összebújok a gyerkőcökkel. Dorina, érezvén, hogy azért nem teljes a család, kérte, hívjuk fel apát. Tárcsáztam, majd odaadtam a telefont. Dorka mondja:
- Szia Apa! ... Nem a Bence vagyok te, hanem a te hercegnőd!!!
Olyan régen írtam már, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon mozgalmas időszak van mögöttünk. Augusztus elején a két nagyobb gyermekemet elvitték anyósomék nyaralni Zánkára egy hétre. Ezt a hetet arra használtam ki, hogy beszerezzek mindent a sulihoz, ovihoz. Mire hazajöttek a gyerkőcök, az iskolatáska bepakolva várta Benit, és az oviszsákot is megterveztük és megvarrtuk férjem mamájával. Mindent beleraktam, összekészítettem, így volt meglepetés. Isitáskából sikerült azt beszereznem, amelyiket Beni kinézte magának. Nem volt egyszerű. Korán oda akartam érni az áruházba, mikor más még csak a szemét nyitogatja, ami sikerült is, csak a kocsiból nem tudtam kiszállni. Ugyanis úgy döntött a természet, hogy leszakad az ég. Hatalmas zuhéban rohantam be az áruházba, és térdig vizes nadrágban vásároltam meg a még hiányzó dolgokat. A lényeg azért, hogy minden meglett.
Az oviszsákhoz is sikerült nagyon olcsón nagyon jó anyagot szereznem. Dorinának katica lesz az ovis jele, így az anyag is ehhez illő. Úgy szabtam ki, hogy a két zseben a két piros, pöttyös bogárka figyel :D Jaj, majd elfelejtettem, természetesen az alapszíne a zsáknak rózsaszín. Még kis fodor is került a zsebre. Szerintem nagyon édi lett! Dorka rögtön a fél játékos dobozt belepakolta az ágyneműje, a pizsamája és fogkeféje mellé. :D ja, meg az aznap kapott legújabb Anna-Peti-Gergő könyvet. Nagyon készül. Olyan hatalmas izgalommal várja az ovit, hogy mindent megcsinál, megtanul: egyedül öltözködik, fésülködik, összehajtogatja a pizsamáját, elmondja nevét, korát, pontos (!!!!) lakcímét, apukája nevét. Beni ezt öt évesen tudta. Persze, a buzgalom Benusban is benne van, hiszen cirka három másodperc alatt megtanult cipőt kötni. Kicsit lelkiismeret furdallásom is lett, hogy nem mutattam meg neki hamarabb. Bevallom, ez valóban az én lustaságom volt. Persze olyan büszke lett magára, hogy amikor apa hazaért, rögtön vitte a tornacsukát, és kötötte - többször is. Imádom ezeket a pillanatokat!
Döbbenetes dolgot láttam, ami persze ismerjük be, azért megragadott. Nyilván, hiszen posztot is szentelek neki. Mentem műkörmöt csináltatni, és a célegyenesben láttam eme helyzetet. Városunkban sok a guberáló, köztük akad egy-két "normális is", a legtöbbje azért mégiscsak iszákos aljanép. Ő, akit láttam, nem közülük való volt, biztos vagyok benne. Hevesen kotorászott a kukában, töltötte meg mindenféle "kinccsel" a kis elnyűtt bevásárló táskáját, mikoris egy régi könyv akadt a kezébe. Elsárgultak a lapjai, itt-ott rongyos is volt, de ő félbehagyta a napi betevőért való harcos kincsvadászatot, nekidőlt a kukának, és bőszen olvasni kezdett. Látszott, nem létezik számára külvilág, mélyen belemerült abba, amit olvasott. Tessék kérem, a kultúra mindenkit megtalál!
Ha már ilyen jellegű posztot írok, akkor idekörmölöm életem sorsfordító eseményét is. Talán más is okul belőle. Könyvelő suliba jártam épp, éltem lázadó napjaimat, és leginkább rettentően sajnáltam magam. Jó, nem volt minden könnyű akkoriban, sőt... De sajnos a problémáimon nem láttam tovább. Ballagtam barátnőm munkahelye felé, mikor megláttam egy embert kukázni. Nem volt nagyon szakadt, és mocskos, talán ő azok közé tartozott, aki próbált lenni valaki. Szóval ballagtam, és épp elkaptam azt a pillanatot, mikor talált egy félig rohadt almát a kukában. Maga felé fordította az ép részét, és látszott a határtalan öröm az arcán, hogy ott, azon a részen akad két falat... A mai napig nem tudom, mi vezérelt, talán a Jóisten, de megfordultam, és megszólítottam. Szegény halálra rémült, biztosan bántották már párszor. Megkérdeztem tőle, hogy ha nem sértem meg, elfogadna-e egy sonkás szendvicset, ami a táskámban lapul, de én már biztosan nem fogom megenni. Erre ő sírva fakadt, mit sírt, zokogott, miközben a kezemet szorította, és elmondta, hogy már nem is emlékszik a sonka ízére, annyira régen evett. Ő volt akkor a világ legboldogabb embere. És nem kellett hozzá más, csak egy számomra abszolút jelentéktelen, madárlátta sonkás szendvics.
Na ez volt az a pont, ami mélyen elgondolkodtatott. Hát ki vagyok én, hogy bírálom a világot, hogy mást sem csinálok, csak sajnálom magam, mikor hatalmas nagy értékek tulajdonosa vagyok? Van hova hazamennem, ágyban alszom, minden nap eszem főtt ételt, van családom, akik hazavárnak, mi kell ennél több? Na azóta eszerint élem az életem. Ha van egy kicsi, annak örülök. Mert van. Merthát ugye a pohár félig teli van!!!!
Az egész múlt héten kezdődött. Kicsit pirosabb volt a bal szeme. Nagyon jelentőséget nem tulajdonítottam neki, gondoltam, mivel állandóan a ventillátort bíbelte, tán huzatot kapott. Aztán a hétvégén rosszabb lett. Vasárnap fektetéskor négyszer is felsírt és dörzsölte a szemét. Hétfőn orvoshoz vittem. Kapott szemcseppet, amivel naponta háromszor kellett kínoznom, én meg kaptam az ukázt, hogy ha csütörtökig nem javul, látogassak meg egy szakorvost. Há má mé javult volna? A másik is vörös lett csütörtökre, azaz tegnapra, sőt, lázasan ébredt. Így hát meglátogattuk soron kívül a gyermekszemészetet. Diagnózis: vírusos kötőhártya-gyulladás, de van még valami más is, amitől lázas a gyerek, merthogy ettől nem, az tuti, úgyhogy menjek sürgősen vissza a háziorvoshoz. Közben mint a leprásokat, egy fertőtlenítő spray-vel követtek minket mindenhova, és amihez csak hozzáértünk, vagy ráleheltünk, spriccelték és törölték. Ma mentünk vissza a háziorvoshoz. Ő mondta, felsőlégúti vírusunk is van, úgyhogy ismételten megkaptuk a frankó antibiotikumot, meg vettem mellé természetesen a méregdrága probiotikumot. Merthát alapból hasmenéses, mi lesz még a gyógyszertől. Szóval kisfiam most átment hörgő terminátorba (bár talán neki egy árnyalattal vörösebb a szeme). Remélem hamar meggyógyul.
Nem elég a betegség, még a rémületet is ráhozzák a manóra. Kigyulladt valami két háztömbbel arrébb, és hát jóformán az egész városi állomány kivonult. Három tűzoltó, plusz egy létrás, egy helyszínelő, egy katasztrófa-elhárító, egy mentő, meg pár darab rendőrautó. Na most, ők nem tudtak egyszerre jönni, némi fáziskéséssel szirénáztak el egymás után. Én "hős" fiam pedig visítófrászt kapott a sok hangos akármitől. Zokogott, ölelte a nyakamat, és közben veszettül magyarázta, hogy mentek a "húúúúúúúúú"-k, és ő megijedt. Nagyon. Cirka harmincöt percet ringattam a karomban, mire elaludt. Húsz perc után még folytak a könnyei. A bicepszeim lassan úgy néznek ki, mint a muszkli-magazinból pattant body builder macáké. Hiába, már 14,5 kg tömör szeretet a picikém. Az itthoni nagy melegben pedig csak irigykedtem családom többi tagjára, mert ők a Balcsiban áztatták magukat. Dehát nekem most más, fontosabb dolgom van. Meg kell gyógyítanom a kisfiam. Hajrá manó!!!!!!!!!!!!!
Hétfőn ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Ennek örömére elmentünk abba az étterembe vacsorázni, ahol összeházasodtunk annak idején. Természetesen a gyerekeket is vittük, hiszen - férjem maximálisan helytálló érvelése szerint - mi így vagyunk egy család. És hihetetlenül jó volt. Egy többszemélyes tálat rendeltünk, ami elég volt mindannyiunknak. Az első meglepi ott volt, hogy úgy hozta ki a felszolgáló hölgy, hogy telerakta nekünk fogpiszkálóra ragasztott piros szivecskékkel a tálat. Nagyon gusztusos és romantikus volt. Ráadásnak még kaptunk egy-egy pohár pezsgőt a ház ajándékaként. A kaja nagyon finom volt, megtömtük magunkat, úgyhogy úgy gurultunk hazáig. És ezen este alkalmával meg lettem győzve afelől, hogy igenis gyerekekkel is lehet romantikus esténk. Annyira jó volt, hogy együtt ünnepeltünk.
Egy szívemnek kedves bloggerina, Viki játékra hívott. A lényeg, hogy üzennem kell a 16. évét élő önmagamnak - bármekkora terjedelemben, ami eszembe jut. Hát íme:
Kedves Kicsi Én!
Nagyon fontos dolgokat mondok most el neked. Kérlek, légy kitartó. Ne hidd azt, hogy nincs helyed ebben a világban. Ne lázadj, hanem várj. Eljön a te időd. Ami számodra most a legfőbb problémát okozza, megoldódik idővel, hidd el. És igenis lesznek igaz barátaid, lesznek, akik melletted állnak majd a bajban, nem kell tovább egyedül cipelned a terheket. És bár lesznek buktatók, kerülnek olyan emberek és helyzetek az utadba még, akiket és amiket következetes gáncsnak fogsz fel, hasznodra fog válni minden egyes negatív lépés, okulj belőle, nem vagy és leszel rossz ember. Higgy magadban.
TAnulj, mert később bánni fogod, hogy bár tudod, többre lennél képes, nem aknázod ki minden lehetőséged, nem fordítasz kellő figyelmet a valóban fontos dolgokra. Ne kapálózz a szeretetért, jönni fog. Most a saját képzéseddel foglalkozz. Fogsz találni egy embert, aki majd jóban rosszban melletted lesz, és ez a kapcsolat gyümölcsözni fog (hármat is :D), úgyhogy nem kell mindenáron valaki, azaz bárki. Okos vagy, mutasd meg! És legfőképpen ne félj minden egyes naptól.
Eljön az a nap, mikor büszke leszel arra, amit elértél. De most még küzdened kell. Fontolj meg minden lépést, és minden rendbe jön.
Hát ez volna. Akiknek tovább adnám:
Amplik
Edige
Mammka
Hajnalimosoly (Mária)
Bogyimami
Öt embernek kell továbbadnotok, izgatottan várom az írásotokat.
Ma úgy döntöttem, töltött cukkinit csinálok ebédre. Kicsit féltem a reakció miatt, ami be is igazolódott, de azt hiszem, lekezeltem. Épp a tököcskét hámoztam, mikor kijöttek a gyerekek, és érdeklődtek az ebéd felől. Mondom: töltött cukkini. A kezemben lévő tökre nézve Bence már épp fintorogni kezdett volna, mikor hamar elkezdtem mesélni:
- Tudod Bence, ez egy tökhajócska lesz, amibe bele fog csücsülni husi-kapitány, és lesz benne sok-sok tojás-halacska, amiket kifogtak a tengerből. Ebédkor elsüllyesztjük a hajóhadat!!!! - na ennek annyira örült Bence, hogy alig várja, hogy elkészüljön az általa cukinak nevezett fenséges lakoma :D
Egyre elégedetlenebb vagyok önmagammal. Nem igazán tudom, miért érzem ezt, egyébiránt miért érzem azt még, hogy vágyom arra, hogy visszajelzést kapjak arról nap mint nap, hogy három gyerek után az a hatvan kiló nem olyan sok. A tornához nincsen kitartásom, bár ma is bekerült az a DVD. És még azt sem mondhatom, hogy bókokat nem kapok, hiszen a kedves szomszédunk, aki nagy szomorúságunkra messzi költözött, egy csodás ajándékot adott búcsúzóul, csak egy mondatot, de nekem nagyon sokat jelentett. Tegnap pedig majdnem balesetet okoztam, mert a Balcsiról hazajövet kiszálltam a parkolóban, hogy kivegyem a gyerekeket a kocsiból. Fürdőruhában voltam, mert nem volt idő megszáradni, és csak azt vettem észre, hogy mellettünk satufékkel áll meg egy VW, mert annyira nézett, hogy majdnem belement az előtte álló autóba. Pedig bizton állíthatom: NEM VAGYOK JÓ NŐ!!!!! A pár kiló pluszon van a három szülésnek egy pár nyoma is, és nem tudok megbékélni vele. Leginkább a lottó ötösre vágyom, hogy megfizethessek egy csodás plasztikai sebészt, aki rendbe rak, meg egy jobb fajta kondibérletet vennék, trénerrel, hogy kikupálódjak. Ez utóbbi nem lehetetlen, csak még várnom kell rá kicsit. Hogyan békéljek meg magammal? Nagyon szeretnék.
Egy hétig itt voltak Fehérváron a zalai rokonok. Ugyan nem nálunk aludtak, hanem nagymamánál, minden nap mentünk, és programot csináltunk. Játszótér, fagyizás, séta, ilyenek. Két kisgyermek van ott is, nagyon aranyosak. Bár nem volt egyszerű a dolog, mert a kislány (nagyobbik) autista, így nagyon sok törődést igényel. Én imádom őt, mert csupa szeretet, amiért ugyebár én élek-halok. Sokszor lógtunk egymástól a pici lánnyal, és adtuk azt egymásnak, ami nekünk a legfontosabb. Ölelte a nyakam, hozzámbújt, én meg cirógattam őt.
A kisebbik gyermek, kisfiú, na ő már nehezebb eset. Hozta az óvódában tanult szlengjeit, és bár én az én gyermekeimnél lekezeltem ezeket a megnyilvánulásokat, láthatóan anyuka nem tudott vele mit kezdeni. Szerencsére az én fiam a szeleburdiságát nagyon szépen visszafogta, de ezeket a csúnya szavakat még azután is előszedte, mikor ők már elmentek. Lendületből visszaordítottam, hogy ezt nem akarom hallani, és nem ezek a dolgok azok, amiket másoktól meg kell tanulni, hanem az okosságok. Persze ehhez társult még egy-két félmondat, de azt nem szeretném ide írni, bizonyos okokból kifolyólag. :D
Hétvégére megérkeztek a szegedi rokonok is, így egy össznépi bográcsozás kerekedett anyósomék telkén, ami nagyon jóra sikerült. Szeretem azokat az embereket, akik ott összejöttek, és valóban, jó társaság alakult. A kaja finom volt, jókat beszélgettünk, a gyerekek nagyot játszottak, szaladgáltak, úgyhogy szépen eltelt a nap. A hétvége viszont kicsit másra sikeredett, mint elképzeltem. A vendégek nálunk három napot töltöttek, és én imádom őket nagyon-nagyon, de most valahogy más volt. Hoztak egy barátot is magukkal, akivel hihetetlenül jól elbeszélgettek benn a nappaliban, miközben én kinn a konyhában készítettem nekik a kaját. Normális az, hogy hozzám jönnek vendégségbe, és azt érzem, hogy zavarok? Na mindegy, majd talán legközelebb.
Útban a Balaton felé beszélgetés-sorozat zajlott a kocsiban. Beni nagyon okos ténymegállapításait barátnőm eképp nyugtázta:
- Beni, hogy neked mennyi eszed van!!! - mire Dorina:
- De nekem is mennyi eszem van ám!!!!!
Beni nagyon szeret a házunk elé lemenni a kisboltba, mert ilyenkor nagyon ügyesnek érezheti magát, persze én meg adom is alá a lovat :D Kilép az ajtón, egy autóúton átmegy, és már a boltban is van. Végig látom a konyhaablakból. Ha csak egyféle dolog szükséges, őt szoktam oda átküldeni, nem kis örömére. Történt az eset, hogy Dorina is nagyon menni akart. Mondta Bencus: - Anya, engedd le velem, nagyon vigyázok rá, megígérem! - hát erre nem mondhattam nemet. Okos bátyus megfogta kishúga kezét, és el sem engedte, míg a boltba be nem léptek (lestem). Dorina kiraplizta, hadd ő hozza a tíz zsömit, persze Beni engedte neki. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a zacskó fogta magát, és az autóút közepén szabadjára engedte a zsömléket. Beni abban a pillanatban feltolta a húgát a járdára, összenyalábolta a zsömiket, feldobta a járdára azt is, és ott szedegette össze. Persze mindeközben az ablakban álltam, és az eseményt látva megfagyott az ereimben a vér. De látva Beni hihetetlenül okos, bölcs reakcióját, nagyon megnyugodtam. Ahogy felértek, körbepuszilgattam, nem győztem dícsérni, és elmondani neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá, hogy nagyon-nagyon okosan cselekedett. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen okos a gyermekem!!!!
Rég nem írtam megint, úgyhogy van mit pótolni. Június 28-án szervízbe kellett vinnem a nagy autót, mivel belekerült a 60 ezredik kilométer is. Tapasztalat útján már tudtam, ez legalább másfél óra séta, így a kicsiknek pótmamit kerestem, és csak nagyfiamat, Benikémet vittem magammal. Fél tízkor, a megbeszélt időpontban letettük Siófokon, a szevízben az autót, és nyakunkba vettük a várost. Hihetetlenül jót sétáltunk Benivel, olyan helyeket fedeztünk fel, amiket én még nem láttam. Korzóztunk egyet a parti sétányon, majd hajóztunk egyet. Nagyon kecsegtető volt az ajánlat, mivel épp akciósak voltak a sétahajózások. Kaptunk az alkalmon, így az egyik "tengerjáróval" kicsorogtunk a nyílt vízre. Benci nagyon élelmes volt, lerobogott a kapitányhoz, és átvette a kormányt. Így - igaz kicsit cikk-cakkosan - de Beni által szántottuk a vizet. Nagyon-nagyon élvezte, hatalmas élmény volt neki. Ma sem tudom, hogy sikerült neki, hiszen a kormány még nála is nagyobb volt. Fényképezőgépre nem gondolva a telefonom őrzi ennek emlékét.
Közel egy óra hajózás után ismét gyalogolni kezdtünk. Úgy éreztem, már a térképről is lementünk, mikor az órámra néztem: dél volt. Atya ég!!!! Mivel nagyon éhesek voltunk, beültünk egy étterembe kajálni. Már alig vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy készen van az autó. Nem aggódtam, hiszen tudtam, bárhol vagyunk is, a szervízből értünk jönnek a saját autónkkal és visszavisznek. Örültem ennek a plusz szolgáltatásnak, mivel már nagyon fáradtak voltunk. Fél egy volt, mikor végre megszólalt a telefonom. Ezzel jött a hidegzuhany. Közölték, hogy a csapágyak ráégtek a fékre, így a fékdob eltávolításakor rommá törött az egész, úgyhogy ki kell cserélni. Ne aggódjak, egy fillérembe nem kerül, mert garanciában megcsinálják. És itt jött a fekete leves: másnap reggelre érkezik meg az alkatrész. Na itt már nem voltam jól. Dehát nincs mit tenni, nagy levegővétel után ismét nekiindultunk Benivel. Vissza a vasútállomásra. Egy óra előtt egy kicsivel értünk oda. Örültünk, mert közölték, tíz perc múlva indul is egy vonat, ami nekünk jó. Miután megváltottuk a jegyünket, beálltunk a hűsbe, és vártunk. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó: a mi vonatunk előreláthatólag negyed órát késik. Ufff. Mi jön még?
Hála Istennek, valóban csak negyed óra volt a késés, felszálltunk, és robogtunk haza. Miután mi kis városunkban leszálltunk a vonatról, megint csak gyalogolnunk kellett. Kb. 4-5 km-re lakunk a vasútállomástól. Háromnegyed-négyre értünk haza. Az én kisfiam hős volt, nem panaszkodott, csak rendületlenül gyalogolt mellettem. Igaz, néha egy fagyival javítottam a hangulatán, az útba eső játszótereken pedig picit elidőztünk. El is mondtam az én csillagomnak, hogy nagyon büszke vagyok rá.
Gyors zuhany után nekem ismét mennem kellett, mert fél öttől szülői értekezletem volt az oviban. Örültem, hogy már rutinnal mentem oda, mert nem nagyon tudtam koncentrálni, csak arra, hogy ne aludjak el. Kitöltöttem a papírokat, aztán siettem haza. Azt hiszem, este megdöntöttem az elalvási rekordomat, nem kellett cirógatni hozzá. Bencével sem volt gond fektetéskor.
Persze másnap reggel ismét vasútállomás, robogás Siófokra, az ottani állomásról séta, aztán telefonálni a szervízbe, hogy ugyanmár jöjjenek értünk, mert én reggel újra tanultam járni. Olyan izomlázam volt vádliban, hogy vonyítani tudtam volna. Lehet, hogy máshol is volt, de ettől a fájdalomtól semmi mást nem éreztem. Kocsi elkészült, a friss olajtól és új szűrőtől szépen duruzsolt hazafelé, én meg élveztem, hogy két láb helyett négy kerék visz. Hát ez volt a mi tortúránk.
Tegnap a Múzeumok éjszakája alkalmából rengeteg rendezvény volt kis városunkban - természetesen már reggeltől. Mi délután vettük a nyakunkba a várost, és látogattunk el klassz helyekre. És micsoda hasznos dolog volt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a közeli általános iskola pincéjében egy hatalmas történelmi kiállítás van. Csodálatos volt. Papírból és fából gyártott, festett várak, templomok, előttük pici ólomkatonák, csata lejátszva, ahol is kimúlt katonák és lovak is szimbolizálva voltak, melyet szomszéd kisfiú, Máté nagyon édesen "hullaló"-nak hívott. :D Aztán az iskola elől indult a lovaskocsi, melyre - tömeg nem lévén - kétszer is felültünk. Én meg közben a paci gazdájával beszélgettem, hiszen ráadásul még ismerős volt. Aztán visszafelé betértünk a skanzenbe, ahol lehetett Mátyás Királyos pénzt ütni, és meg lehetett csodálni az aprócska, de annál giccsesebb templomot. Szóval sok-sok élménnyel gazdagodtunk megint.
Ma délelőttre szülinapi buliba voltak hivatalosak a gyerkőcök. Bence kis csoporttársának (első szerelmének) volt a szülinapja az általunk oly kedvelt játszóházban. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy anyukával nagyon jóban vagyunk, az utóbbi időben nagyon szoros barátságot kötöttünk. És meg is lepett engem a mérhetetlen figyelmességével és kedvességével. Ugyanis a gyerkőcöknek általa sütött pogácsák között akadt egy tál olyan, amelyik nem tartalmazott semmiféle módon tejterméket - Milán babám miatt. Nagyon-nagyon meghatott ez a figyelmesség, azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg neki.
Fergeteges szülinapi party sikeredett. A gyerekek hatalmasat játszottak, mi szülők (hárman voltunk + a moderátor csajszi) pedig nagyot beszélgettünk. Na persze azt is be kell valljam, volt rá példa, hogy belőlünk is kitört a kisgyerek, és hatalmas labda-csatát vívtunk a játszóház egyik sarkában. A gyerekek, mikor ezt megneszelték, rohantak hozzánk, és ki ehhez, ki ahhoz a csapathoz verődött, és számolatlanul röpködtek a kislabdák. Hihetetlenül jó volt. Rég bolondoztam ennyit.
Dorinának szép hosszú szőke haja van, de nem igazán szeret fésülködni. Pedig tényleg próbálok nagyon óvatos lenni, de sokszor néha így is meghúzom a haját sajnos. Ma reggel nagyon nem volt kedve a frizura-gyártáshoz, és miközben fésültem, ezt mondta:
- Anya, nézzél filmet a nappaliban, ne velem foglalkozz kérlek! - döbbenetes volt ezt hallani egy három éves gyerektől. Mindenesetre jót nevettem :D
Kérem szépen, túl vagyunk a ballagáson. Ne tudjátok meg, mennyit görcsöltem. Szerdán már tisztára lázban voltam, rakodtam, gondolkodtam (!!!), vásároltam, terveztem. Csütörtökön aztán nekiálltam főzőcskézni, meg alaposan előkészülni. Estére elhoztuk a vendégváró asztalt is, hogy elférjek :D. Pénteken délelőtt meg iszonyúan izgultam, hogy minden flottul menjen, ide-oda szaladgáltam, sütöttem, főztem, és valahogy semmi nem akart elkészülni, az idő meg csak rohant. Pár szál hajam megint kihullott pluszban :D Aztán végül mégis minden a helyére került.
Pénteken reggel, mikor bevittem a manót, olyan fájó volt, hogy utoljára lépi át óvódásként ezt az ajtót az én okos nagyfiam. Hiába van ott a tudat, hogy ősztől a kicsi lányom fog ide járni, ugyanazokhoz az óvónénikhez, de mégis, az én elsőszülöttem már iskolába megy. Kinőtte az édes kicsi ovis létet. És hogy ez az idő milyen gyorsan elment... Naná, hogy közben csak ők öregedtek :D
Pici meglepetéssel készültem az óvónéniknek, úgyhogy megkérdeztem reggel őket, hogy mikor mehetnék be átadni nekik, mikor mindhárman együtt vannak. Megkaptam az időpontot, én meg nyakam törve rohantam vissza, hogy meglephessük őket. Ez az ajándék pedig egy vers volt, amit ugyan én írtam, de segített a kisfiam is, tapasztalatai és élményei által. Édes volt ő is, ahogy hallgatta a végeredményt. Íme a vers:
Kicsi voltam még, alig három éves,
Tudásra, játékra, társaságra éhes.
Beléptem az ajtón, s ti fogadtatok,
Kezembe rögtön játékot adtatok.
Kati néni, lágyan simogattad a fejem,
És ha néha féltem, megfogtad a kezem:
"Nézd csak, Bencus, milyen szép autó,
Kolléga, ott akad még egy utánfutó!"
Ölelő karodban hamar vígaszt leltem,
És benned anyám helyett anyámra leltem.
Julika néni, játékra te tanítottál,
A földön vidáman mellettem te gurultál,
Hancúroztunk, nevettünk a tornaóra alatt,
Általad kaptam a vidám pillanatokat.
Sokmindenre bizony te tanítottál,
Köszönöm, hogy az életem része voltál!
Jolánka néni, tudom, értem sokat fáradoztál,
Az asztalra finom ebédet nekem te hoztál.
Mikor aludtunk, csendben betakartál,
S az álmunkra bizony mindig te vigyáztál.
Elszaladtak a szép óvodás évek,
De tudom, hozzátok én még visszatérek,
Szeretlek titeket, s nem feledlek soha,
Viszlát szék, asztal, viszlát Óvoda!
Hát ez volna. (magyarázat hozzá tartozik: Kati néni néha játékosan kollégának hívta a fiamat, azért ez a szó a versben). Szeretettel adtam, és szeretettel fogadták. Szép hátteret kreáltam a versnek a lapon, kinyomtattam és belamináltattam - hogy maradandó legyen. A reakció felülmúlta a várakozásaimat. Amellett, hogy hihetetlen sírásba torkollott a versolvasás, csodálatos szavakat kaptam. Egyik óvónéni mondta, hogy ő azt hitte, előző nap kisírta magát, mikor a ballagási csomagokat rakta össze, aztán jövök én, és most megint sír. És hogy ezek miatt a pillanatok miatt éri meg nekik ezt csinálni, és köszöni nagyon. És hogy nagyon meghatotta. A másik óvónéni pedig elmondta, hogy ez lesz az az ajándék, amit elrak, és majd öreganyó korában előszedi és olvasgatja, mutogatja. A dajka néni pedig könnyek közt ölelt... Hihetetlenül megható volt, és számomra feledhetetlen élmény. Persze megkaptam azt is csupa szeretettel tőlük, hogy három év múlva (mivel most kezd majd náluk a kislányom) ugyanezt várják tőlem. Mondtam, pont ezen gondolkodtam, hogy annak is majd pont ekkorát kell durrannia, és nem tudom, hogy menni fog-e. Erre ők: persze, hogy fog, van rá három évem, hogy kitaláljam :D Hát ez volt a mi megható és csodálatos pillanatunk, melyben elbúcsúztunk, ami azt hiszem, mindannyiunk számára szép emlék marad.
Délután csodálatos, humoros és tanulságos műsort láthattunk, hihetetlen fantáziadúsan, szórakoztatóan összerakva. Elámultam, hogy mire képesek ezek a pici gyerekek, és mire képesek az óvónénik, hogy ezt ki tudják hozni belőlük. Néha kacagtam, néha párát törölgettem a szememből, a lényeg, hogy nagyon-nagyon tetszett. A tömör tartalom: kalózok kincset lopnak, a hajós kapitány keresi, vannak horgászok, pelikánok, halak útközben, és végül rájönnek, hogy az igazi kincs a tudás. Nagyon jól éreztem magam a műsor alatt. Csak azt sajnáltam, hogy voltak olyan tapintatlan és faragatlan emberek, akik szégyen nélkül végig dumálták a műsort, nem törődve azzal, hogy mennyit dolgozott ez a aprónép, és mennyit dolgoztak az óvónők vele. Ha nem is érdekelte, legalább annyival megtisztelhette volna őket, hogy csendben végigüli. Na jó, nem mérgelődök ezen.
Mikoz hazajöttünk, Beni alig mert odamenni az új bicójához, nem merte elhinni, hogy az az övé. Itt állt a nappali közepén. Bebit meg győzködni kellett, hogy menjen, próbálja ki, üljön rá. Nagyon boldog volt. Kapott ezüst láncot kishajó medállal (ez volt a jele), amit a Pláza szuperakciós szülinapján vettem a szomszédasszonyom üzletében. Ezt azért írtam le, mert nem tervezett dolog volt, csak bementünk traccsolni, és muszáj volt körülnéznünk, és akkor megragadott ez a lánc meg a medál. El kellett hoznom. Csak az volt a rossz, hogy hosszú időt itt állt, dugdozva és nagyon nagy volt a kísértés, hogy odaadjam neki idő előtt. Persze néha elővettem, megnézegettem, gyönyörködtem, de mostmár ott díszeleg kicsi fiam nyakában. Hihetetlenül jól áll neki, a szép barna bőrén nagyon jól mutat.
Aztán kapott egy kulcscsomót. Saját lakáskulcsa lett, névvel ellátott kulcstartóval. Azóta is hurcolja. Nagyon büszke rá. Az utolsó ajándék pedig egy könyv volt, amit kifejezetten óvódai ballagásra nyomtattak, Búcsú az óvodától címen. Bejegyezhet emlékeket, képeket, és szép versek vannak benne.
Végül íme, az én ballagó fiam:
Alighanem nem kellett volna híradót néznem. Még most is folyik a könnyem, és nehezen tudtam megnyugodni. Iszonyúan fáj a szívem azok miatt a családok miatt, akik menekülni kényszerültek. Idősek, fiatalok, egy szívbeteg kislány a családjával együtt. Helyettük másfél méternyi víz költözött a házukba. Sokaknak egy élet munkáját mosta el az ár. Igen, vannak, akik talán újra tudják kezdeni, de rengeteg kispénzű, idős és nagycsalád van a menekülni kényszerülők között. Több ezer ember. Néztem, ahogy egymás hegyére-hátára rakott matracokon egy csarnokban tölthetik az éjszakát, hogy egyelőre kilátás sincsen arra, hogy családként élhessenek az otthonukban, és egyszerűen sírni kezdtem. Hogyan fogják egyáltalán ezt a traumát feldolgozni? Hogyan hozzák helyre, amit elmosott az ár? Hogyan építik újjá a jelzálogból felépített házukat? Istenem, ha mindenható volnék... Most mérhetetlenül szomorú vagyok...
Csodálatos nap volt a tegnapi. Szülinapot ültünk, és egyszerűen elámultam, mennyi embernek eszébe jutottam. Annyira jó érzés volt. Kellemes telefonbeszélgetések, kedves sms-ek, e-mail üzenetek sora várt rám, de a legszebbre mégis az este sikeredett. Drága szomszédasszonyom csodálatos meglepetéssel készült számomra. Először is egy nagyon szép könyvet kaptam tőle, az a címe: mindörökké barátok. Remélem, úgy lesz. :D Sütött nekem egy csodafinom tortát, ami pillanatok alatt elkopott. Aztán jött a fénypont: meghívott magához, egy kis esti csevejre, miután lefektettük a gyerekeket. Hát ami ott várt engem: egy kád forró víz, körbe mécsesek, bekészítve nasi és innivaló, és hangulatos fuvola-zene szólt. És hogy ennek mi a jelentősége? Hatalmas. Ugyanis a mi lakásunkban nincsen kád, zuhanyzós. És pár hónappal ezelőtt megjegyeztem, hogy nekem borzasztóan hiányzik az, hogy egy órát áztathassam magam, mert nekem az előző lakásunkban mindig az volt a relaxációs helyem. Imádtam, És nekem valóban mérhetetlenül hiányzik. Ő ezt megjegyezte, és így akart nekem (nem kicsi) örömöt okozni. Sikerült. Még a párját is elküldte (a férjemmel iszogattak addig a mi lakásunkban), hogy még az se feszélyezzen, tökéletes hangulatban, nyugalomban ázhassak egy kád forró vízben. Mennyei volt. Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezt neki viszonozni. Hogy ő is érezhesse azt, amit én tegnap este. Mert - ha ő nem is hiszi el magáról - egy csodálatos ember, értékes és szeretetre méltó. Nagyon nagyon meghatódtam tegnap.
Közben utolért az érzés is, hogy hihetetlen gyorsasággal cseperedik a fiam. Nagyon bölcs meglátásai és mondatai vannak. Pár napja is olvasgatta az egyik áruház szórólapját, és meglátott benne egy klassz, öt az egyben lego-t. Odahívott, és azt mondta: Anya, nézd milyen klassz! Tudom, hogy szeretetből megvennéd nekem, de tudom, hogy most nincsen pénzünk. - ez volt az első alkalom, hogy ezt nem nekem kellett mondanom. Értette, tudta, és nyilatkozott. Nagyon jól esett a lelkemnek, hogy ilyen okos. Azért lesz ám neki meglepi, hiszen jövő héten ballag. Ott várja már az összeszerelt, csodálatos teleszkópos vadonatúj bicikli a tárolóban. Remélem, fog neki örülni. Apropó, ballagás. Rémisztő, hogy már a ballagási dal gyakorlása közben összeszorul a gyomrom és könny szökik a szemembe. Mi lesz velem a nagy napon? Fogok egyáltalán látni valamit a bepárásodott szememtől? Nagyon izgulok. Hát ilyen nagyfiam van nekem. Ráadásul már azon görcsölök, hogy hogyan fogom beosztani az időmet, hogy mindennel készen legyek. Annyi mindent szeretnék csinálni vendégvárónak, hiszen itt lesz az ünnepség után az egész család nálunk. Fura, mert a készülődést végig idegeskedem, még néha az is előtör belőlem, hogy mi a francnak kellett ezt nekem bevállalni, aztán amikor jönnek, és elismerően bólogatnak, ízlik és tetszik amit csináltam, na akkor már halálosan boldog vagyok, hogy készülhettem. Jah, nem beszélve arról, hogy minden egyes alkalommal rettegek attól, hogy elrontok valamit. Ez az én defektem. Ez pedig nagy nap lesz, nem lehet akármilyen, emlékezeteset kell csinálnom. Muszáj. Azt szeretném, ha a kisfiamnak szép emlékként maradna meg, ha érezné, minden érte, az ő öröméért van. Mert az a nap az övé lesz. Az én majdnem-iskolás nagyfiamé.
Közben Dorina dackorszakba lépett. Egyre többet felesel, ha valamire megkérem, nyüszög, hogy most neeeem, meg nem tudoooom, meg fájni kezd a hasa, és a többi.... Hát igen, az egyik végéére ért, most elkezdi a másik. Anya nem pihen. Anya küzd. De anya szeret küzdeni is, mert legalább van kiért küzdeni. Tegnapelőtt este elkapott az érzés, mikor Dorust öltöztettem pizsibe, aztán betakargattam, puszilgattam, hogy Istenem, de csodálatos, hogy ők itt vannak, és gondoskodhatok róluk! Még ha néha nehéz is, mert nincs megállj, nincs pihenés, nincsen azt-csinálok-amit-akarok, mégis oly csodálatos ez, mert miattuk, értük nincsen. Mert itt vannak ők, akikről gondoskodhatok, terelgethetek, akiket feltétel nélkül szerethetek, és ez minden fáradságot megér.
Pont emiatt változtatják pokollá az életemet a rejtelmes rohamaim. Már egy ideje nagyon rakoncátlankodik a szivem. Mentőt is láttam miatta belülről, és hiába lett rossz az EKG-m (amire simán rámondták már benn a sürgősségin, hogy döccent a mentő - én meg magyarázzam meg, hogy álló mentő nem döccen), szervi eltérést nem találtak, így nem kezelnek. Egy végtelenül kedves és lelkiismeretes doktornő épített rám holtert, ami ki is mutatta, hogy pitvari és kamrai melléütések is vannak, de mivel tűréshatáron belül (nem rohamos időszakban volt), ő sem tud mit csinálni. Viszont én borzasztóan érzem magam, mikor arra ébredek, hogy kiugrott a bal mellemen a szivem, elefánt ült a mellkasomra és nem tudok levegőt venni, zsibbad az összes végtagom. Rettegek ilyenkor. Három napja is este nagyon durva volt, és azon kaptam magam félálomban, hogy összekulcsolt kézzel imádkozom, hogy hadd lássam felnőni a gyerekeimet. Borzasztó. Most szedek fokhagyma-galagonya-fagyöngy drazsét, az valamit segít. De ez a rettegés és halálfélelem iszonyú. A mentős eset után jártam pszichológushoz, mert azt mondták, a fejemben van baj, pánikbeteg vagyok, ott kéne kezeltetni. Mindezt iszonyú lekezelő hangnemben. Persze visszaválaszoltam az orvosnak, hogy ha még szerinte szégyen is, higgye el, ha attól gyógyulok meg, simán elmegyek. Szerencsére egy hihetetlenül jó szakembert találtam, aki végtelenül kedves is, így a bizalom rögtön adott volt - ami nem utolsó egy pszichológiai kezelésnél. Több mint egy év "beszélgetés" után is azt mondta, hogy az én fejemben a múltbéli feldolgozatlan sérelmeken kívül semmi baj nincsen, tán kéne egy normális orvos után nézni. Normális orvost megtaláltam, de mint az előbb írtam, megállt ott a dolog, hogy most magamat kezelem. Pedig annyira szeretném már, ha ennek vége lenne. Az átvirrasztott éjszakáknak, a halálfélelemnek, a zsibbadásoknak - ennek az egész tortúrának. Borzasztó így élni. Hogy ezeken az éjszakákon nem tudom, lesz-e holnap.
Ezt most olvastam, és nagyon nagyon tetszett. Talán mert egy kicsit magamra ismertem.
Pótvizsga a szeretetből
A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.
Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?
Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!
Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!
De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.
Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.
És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.
Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.
Jaj, ma én olyan boldog vagyok! Kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Mégpedig nagyon jól menő fodrász. Az eset már általános iskolás koromban kezdődött, mikoris pályát kellett volna választani. Én fodrász szerettem volna lenni. De a nyílt napon sikeresen elriasztottak, közölvén a felvételi arányokat. Nah, gondoltam, nem vagyok én ehhez elég okos, keressünk mást. Kerestem és találtam. Közgazdasági szakközép, ahova nyílt napra nem jutottam be, így fogalmam sem lévén a körülményekről, jelentkeztem. Mint kiderült, sokkal rosszabb felvételi arányok mellett is felvettek, úgyhogy bepróbálhattam volna a másik iskolát is. A sors nem ezt akarta. De most, most minden adott hozzá. De leginkább a terveim. Megvan az üzlethelyiség is, anyukámék házában. Tökéletes hely. Kitaláltam a profilomat is, de ezt most a publicitás miatt nem írom le, még előbb szabadalmaztatom :D:D vagy levédetem (hihihi). De az biztos, hogy multifunkciós üzlet lesz. Amit én egyedül fogok vinni. Mostmár csak a pár száz ezer forint hiányzik, amiből a tanfolyamot illetve a kezdő csomagot finanszírozom. Egyelőre kilátástalan. De tudom, hogy kegyes hozzám az élet, és igenis megteremtődik minden körülmény, ami által véghez tudom majd ezt vinni. Tán jövőre. Akarom én ezt annyira, hogy sikerüljön. Akarom, akarom, akarom! És mily csodás is lenne, ha beteg valamelyik gyerkőc is dolgozhatok, hiszen anyukámék házáról volna szó, ahol az udvaron illetve a házban is el lennének velem a gyerekek. Tökéletes terv, remélem, sikerül. Ez az én nagy álmom.
Ma megfőztem életem első spárgakrémlevesét. Úgy jött, hogy vásárolni voltam két kisebb gyerkőcömmel, és megláttam ott a pulton a kis drágákat, ahogy engem hívogattak - természetesen leolcsózva. Hát olyan guszta volt a csomag, és olyan olcsó, hogy gondoltam, itt az idő, ki kell ezt is próbálni. Nem nagyon voltam híve az efféle leveseknek, de mióta megcsináltam az első padlizsánkrémlevesemet, ami hatalmas sikert aratott a családom körében, gondoltam, ez sem lehet olyan rossz. Hát a hátamon állt a szőr, mire az összes kicsi spárgát megpucolgattam meg felvagdostam - időspórolás miatt. Az én hülyeségem (vagy okosságom), hogy mindent egy kicsit másképp csinálok, ahogy a receptek írják, hát ezzel is így voltam. Icipicit eltért a javaslatoktól, a szám íze szerint alkottam, de hihetetlen módon eszméletlenül finom lett. A férjem hatalmas tányérral benyomott belőle mikor hazaért. A második spenót volt, drága nagyfiam kérésére.
Na itt van az a pont, hogy el kell mondjam, az én gyermekeim rosszul vannak összerakva. Nem eszik meg a túrógombócot, pedig azt sem natúran csinálom, hanem még a tésztájába is csempészek egy kis vaníliás cukrot, mert apácskánk úgy szereti, de hiába a rafinéria, gyerkőcöknek nem kell - még édes tejfölös mártással sem. Ellenben a spenót, az ám a valami! Abból a fiam három tányérral megeszik. Tegnap meglátta a fagyasztóban, és könyörögni kezdett, hogy főzzek ma azt. Oviban ebédelt, utána jár haza (mármint ebéd után), és nem sokkal később odaült az asztalhoz és kérte. Imádja. Hát erre nem tok gombot varrni. Hiszen még viccek is keringenek szegény egészséges (de csúnya) spenótról (Kisfiam, edd meg a spenótot! - nem eszem! - de edd meg, szép színed lesz tőle! - akkor pláne nem eszem meg! - dehát miért???? - mert nem akarok zöld lenni! :D:D:D) Azt azért hozzá kell raknom, borzasztóan örülök a spenót iránti rajongásukért, a benne lévő vitaminok, vas és egyéb jóságok miatt.
Amúgy én az a fajta anyaállat vagyok, aki - ha nem is szeret valamit, megfőzi a családnak. Így van ez a tökfőzelékkel. Velem az óvódában sikeresen megutáltatták, képtelen vagyok azóta megenni. Viszont a férjem imádja. Így hát nekiálltam. Persze simán a számba vettem egy falatot, és előadtam a gyerkőcömnek (akkor még csak Beni volt), hogy ez mennyire finom, mmmmmmm, egye csak. Nem kell mondanom, közben zöldült kékült a fejem, szívem szerint szaladtam volna pökni egy nagyot, dehát elő kellett vennem a színészi vénámat. A szomorú az volt az egészben, hogy nem lett eredménye. Ugyanis nem lett szimpi a manó számára a kaja. Tudom, hogy nem én hibáztam, mert a férjem azt mondta, olyan, amilyennek lenni kell. Egyszerűen csak nem a fiam ízlése. Ergo: hiába voltam hős. Azóta sem eszi meg. Na mindegy.
Laktózmentes spenótomat Milubabám is nagyon tömte. Annyira édes volt, mert miután megetettem (másfél tányérnyi mennyiséget evett), akárki odaült az asztalhoz, mindenkihez odaoldalgott koldulni pár falatot. Munkából hazaért, megfáradt, éhes apához is odament kuncsorogni, mondtam is neki: Adj már neki, szegényt éheztettem egész nap! - persze fél órával előtte etette meg a bátyja, azelőtt fél órával meg a nővére. Azelőtt háromnegyed órával meg én. És esküszöm, nem látszik rajta, hogy ilyen nagyevő! Husis, erős, de egyáltalán nem kövér. Semmi felesleg nincsen rajta. Lehet hogy azért, mert a tejes cuccoktól (mikor néha becsúszik - mint pénteken, mikor Doruskám pusztán testvéri szeretetből és jószándékból megetette a saját csokijából - az mégiscsak eperkrémmel töltött tejcsoki, nem pedig sima ét, ami Milukáé volt) iszonyú hasmenése kerekedik, napokig is el tud tartani. Látványos, ahogy a pelus tartalmán látszik, hogyan ürül a laktóz, mert ahogy távozik, úgy sűrűsödik az állag. (na igen, fűt-fát-bokrot is leírok ide, de talán egyszer majd jót nevetünk ezen, vagy érdekes lesz számára tudni, miken mentünk keresztül). A hétvége sem volt egyszerű vele, hiszen a fent említett csokis téma bezavart. És kedden már nem tudtuk, hogy még mindig attól van-e rosszul a pocakja, vagy vírus, vagy az okozza, hogy négy foga jön egyszerre. A lényeg, hogy ma már alakul, igaz, a bismut-ra nagyon haragszik még :D
Dorina nagyon komoly személyiség-változáson megy keresztül. Eltűnt az én simulékony, kezes, szófogadó édes kislányom. Most lett egy köszönni nem akaró, feleselő, nagyszájú, dacos lányom, aki azért előszedi még bújcikázós, szeretgetős énjét, aminek olyankor nagyon-nagyon örülök. Megvannak még az esti arcsimizések is, ami nélkül elaludni nem lehet. Sem neki, sem nekem. Esküszöm, ha egyszer majd erre már nem tart igényt, nagyon-nagyon fog hiányozni. Olyan jó, mikor odabújok mellé, és ő a pici kezével simogatja az arcomat, elsimítja a hajamat, aztán odatolja a pofiját az enyémhez, kéri a "szemepuszit", ami segít szépeket álmodni, én meg az ő szép kis arcát simogatom közben végig meg ölelem ahogy csak tudom, na szóval szerintem ezt minden anya érti. Elmaradhatatlan, kihagyhatatlan. Imádom.
A másik nagyon fontos dolog az estében Beninél a meseolvasás. Ez már úgy beleitta magát a mindennapokba, hogy komoly büntetés, ha nem ül anya ágyszélére mesézni. Ez azért érdekes, mert azt hittem, én a kisfiamnak soha az életben nem fogok mesét olvasni, ugyanis legyen az bármilyen szép, izgalmas, tartalmas, színes mese, ő két perc után már pörgött mint a ringlispil és kereste, mivel tud babrálni. Rám sem hederített. Aztán egyszercsak igényelni kezdte. Nosza, olvassunk. Addig az én kedvenc verses mesémet mondtam el neki minden este, amit még az én nagymamámtól tanultam, hihetetlen kedves versike. Most viszont már igazi hosszú, klassz meséket olvasgatunk együtt. Utána ő is bújik, igaz, ő csak amolyan pasisan, de mostanában nagyon sokat mondja, hogy nagyon-nagyon szeret. És annyira édes, mert mindig kutat a gondolataiban, hogy milyen szóval is mondja el, hogy mennyire. Volt már űr, meg az összes bolygó, az összes ember, de elmondtam neki, a lényeg számomra, hogy szeret. Semmi más.
Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:
Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:
Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...
Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...
Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!
Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.
Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D
Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.
Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.
Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!
Már megint hanyagoltam a blogot. Annyira zsúfoltak a napok, hogy elröppen az idő, estére meg már nem látok ki azon a két kis résen, ami a szemem helyén díszeleg. Pedig nagyon igyekszem kitartó és erős lenni.
Ma például fát vágtunk, hármat is. Szüleim kertjében irtózatos szaporodásnak indult az ecetfa, aminek anyukám nem bírja a szagát virágzáskor - ami hamarosan következett volna. Így hát halálra ítélték a három fát. Férjem hősiesen nyeste a láncfűrésszel, aztán hárman húztuk a kötelet, hogy boruljon - természetesen jó lett volna, ha arra, amerre mi akarjuk. Természetesen én is ott feszítettem a kötélhúzás élén, hiszen közölte a férjem, hogy az én egy póniló-erőm hiányzik ahhoz, hogy a fa tökéleteset boruljon :D. Nahát ezen ne múljon! Odavágtam a póniló-erőt, és dőlt is a fa. Ugye nem kell mondanom, hogy ez tökéletesen rajtam múlt? Nem a mázsa feletti súlyú férjemen és a mázsa közeli súlyú apukámon, hanem rajtam! Mert az az egy póniló-erő az bizony egy kőkemény póniló-erő, akárhonnan nézzük is :D
A gyerekek közben élvezték, hogy udvaron lehetnek (az én drága panel-gyerkőceim), ástak, virágot szedtek, Beni kijött segíteni fát hordani, úgyhogy tartalmasan telt a nap. El is fáradtak estére úgy, hogy nem kellett nekik könyörögni, hogy elaludjanak. Legfőképp, hogy az én nagyfiam nem is aludt délután. Ugyan már több mint egy éve nem alszik ebéd után, de ma akkorát dolgozott, hogy még... Hát igen, az esték ilyen esetekben már nehezek, hiszen jön a nyuszika-szindróma (ha sapka van rajtad az a baj, ha nincs, akkor meg az...). De hősök voltunk, kibírtuk, még egy fél esti mesét is meghallgattak, úgyhogy azt hiszem, jól zárult a nap.
A héten voltunk Doruskámmal a sebészeten. Újra megröntgenezték, de szerencsére nem találtak semmit, a csontja szépen összeforrt. Valószínűleg a növekedéstől IS fájnak a lábai, a törés meg még sokáig front-érzékeny lesz, úgyhogy nem marad más, kitartunk. Azért megnyugtatásnak nagyon jó volt ez az orvoslátogatás. Az én pici lányom meg annyira ügyes volt. Hozta a fonalhajú kisbabáját, akit még a röntgen asztalon is maga mellé fektetett, épp úgy, ahogy neki kellett feküdni, úgyhogy haláli aranyos volt. Mondanom sem kell, pillanatok alatt lekenyerez mindenkit. És úgy tud fürödni ebben a népszerűségben!!! Bár most egy kicsit alábbhagyott, mert beleérkeztünk ebbe a szégyenlős korszakba. Hát nála még ez is "lájtosabb" mint Beninél volt, mert a kisasszony legalább hatalmasakat köszön - és csak utána bújik belém pár percre. Beni még erre sem volt hajlandó. Sebaj, ezen is túl leszünk, ahogy én a kis cserfes lányomat ismerem, elég hamar :D
Szerdán meg Miluskám kapta meg az utolsó pneumococcus elleni védőoltását. Hason feküdt, és annyira ügyes volt, hogy meg sem mozdult. Az asszisztens néni meg is jegyezte, hogy le sem kellett volna fogni. Természetesen azért jól megsértődött, és ennek hangot is adott, de szerencsére nem tartott sokáig a bánata, fél perccel később már fülig ért a szája, és leste a játékokat. Szerencsére az esetleges láz sem kísérte az oltást, úgyhogy ez nagyon pozitív kimenetelű volt. Nem úgy a fogzás. Kismanónak ugyanis november óta egy foga sem bújt, és most pótolni igyekszik. Négy foga jön egyszerre lenn. Már részben áttörték az ínyt, meg vörös dudorokat produkálnak, amitől az én kis manóm iszonyúan szenved. Tegnap éjjel háromnegyed-kettőkor felébredt olyan zokogás kíséretében, hogy aki hallotta, arra is rátört a világfájdalom. Kriszti, remélem, nem ébredtetek fel rá!!! Egyszerűen vígasztalhatatlanul sírt. A fájdalom-csillapító után kissé megnyugodott, és akkor már álomba lehetett cirógatni. Természetesen a nagy ágyban apa mellett. Mert ott a csudijó aludni, ha éjjel kidobja az ágy!!!
Pénteken ballagásra megyünk a mátrai rokonaimhoz, konkrétan unokatestvérem ballag, és én erre az alkalomra kaptam egy nagyon csinos ruhát a férjemtől. Olyan boldog vagyok. Én amúgy is nagyon szeretem a nőcis cuccokat, és ha alkalom van rá, hogy csinosan felöltözhetek, na hát az nagy öröm számomra. Ez a ruha meg hát, hogy is mondjam, még fel sem vettem, de már imádom. Majd rakok fel fotókat a ballagás után.
Igyekszem most nem ennyire lusta lenni és hamarabb blogolni. (na mégsem volt olyan könnyű az elalvás, most voltam benn megmasszírozni Dorina hátát)
Az elmúlt két napban nagyon kellemes elfoglaltságom volt. Egy nagyon kedves - de messzi került barátnőm hazalátogatott, így vele töltöttem az időm nagy részét. Nem beszélve arról, hogy így találkozhattam a kislányával, az én "majdnem" keresztlányommal. Azért majdnem, mert nincs megkeresztelve, de azért barátnőm névileg felfogadott. Valahogy mostanság körvonalazódott bennem, hogy számomra ez a dolog is mennyire nagyon sokat jelent. Mármint a keresztanyaság. Mert az az érzésem, én sohasem leszek az, aki bárkinek a gyermekét is keresztvíz alá tarthatná. Úgy szerettem volna, ha csak egyszer is... Hát ez van. Marad nekem ő, kicsi szívem csücske, akit annak gondolhatok. Csodás két nap volt.
Annyira édes volt ma Benus, hogy el sem tudom mondani. Valamin nagyon dolgoztam, és nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ennek folyományaként kitört belőlem, hogy: "Ajj, ezt nem így akartam!!!" Mire ő:
- Anya, én is elrontottam valamit, ne légy szomorú, mindenki követhet el hibát! - és a csodás érzést fokozva még hozzám is bújt. Hát igen, kezd felnőni az én már éppen csak óvódás nagyfiam.
Picike fiam meg kezd nagyon féltékeny lenni. Benire délután rátört a bújós hangulat, és mellém kuporodott. Milán mikor megneszelte, magas C-s csatakiáltással odarohant, fejjel az ölembe, és ha nem vagyok elég gyors, még Beni is kap egyet a szeme alá. Na nem azért, mert agresszív lenne kismanó, hanem mert akkora elánnal repült az ölembe. Hihetetlen volt. Kezdődik az "apa, anya nem szerethet mást" korszak. Azért megsúgom, egy picit élvezem, mert ebből is kiszívom a szeretetet. Olyan nagyon aranyos.
De azért most szenved is drágám, mert mostmeg begyulladt a szeme. Nem tudom, hogy kötőhártya-gyulladás-e, de váladékozik neki. Én komolyan mondom, átok ül rajtunk. Pedig esküszöm közelében sem voltunk beteg embernek. Azért az immunerősítő gyógyszer láthatóan segít neki. Adagoljuk hősiesen tovább. Szerencsére megadta magát, és magától megeszi, hiszen okos gyerek, és tudja, így is, úgy is be kell venni, akkor meg jobb, ha magától hamar túl van rajta. Úgyhogy haladunk.
Dorust meg délelőtt akkora köhögés-roham kapta el, hogy simán kidobta a taccsot a konyhában. Ő amúgy is ilyen kis hányós típus, ráadásnak ez a tevékenység egyáltalán nem zavarja. Szóval kirakta, de a köhögés nem maradt abba. Azt hiszem, holnap ismét doktorbácsit látogatunk, és bérletet kérünk - de legalábbis rendelő-kulcsot biztos.
Hát túl vagyunk a nagy napon. Először Dorinát írattuk be az oviba, még jelet is választottunk: katicabogár lesz. Először a szívecskét akartam, hiszen az én ovis jelem az volt, és hihetetlen eszmei jelentősége lett volna számomra, de mivel azt már egy másik kislány lefoglalta, így maradt a katicabogárka, ami viszont a böliben volt a jelem. Félsiker. Azért ennek is örülök ám! Hiszen kis dolgok is fontosak. Na. Már csak abban kell reménykedni, hogy fel is veszik. Ugyanis a mi kis városunkban olyan mértékű túljelentkezés van, hogy az valami hihetetlen. És akkor még mondják nekem azt, hogy nincs elég gyerek. Csak állami óvódából van 22 db (Úristen, ezt én még sosem számoltam össze, és bár tudtam, hogy sok van, azt nem gondoltam, hogy ennyire) plusz az alapítványi óvódák. És bizony arra is van kereslet. És komolyan, nincs hely. Felhívtuk ma a körzetes ovinkat is, és közölték, ha nem veszik fel a választott oviba, tán kéne keresni egy harmadikat is, merthogy náluk 18 hely van, és bár még holnap is van beíratás, már 37-en feliratkoztak. Komolyan, mi lesz azokkal, akiket nem tudnak felvenni? Az egyik szülő azért dolgozik, hogy egy teljes fizetésből állja a "bébiszittyert" illetve a magánovit? Na mindegy, remélem nekem ilyeneken nem kell majd gondolkodnom. Tulajdonképp még itthon vagyok a kicsivel, nem okozna gondot, de ez a picike lány annyira készül. Mint írtam már, kifejezett ezért tanult meg egyedül öltözködni. Hogy őt ügyesnek lássák az óvónénik, hogy rá ők is büszkék legyenek.
Benit is beírattuk. Ő 1/a-s lesz, német nemzetiségi tagozatos. Huh, de komoly név, huh de komoly kilátások, még tán anyuka is megtanul a gyerkőccel németül. Mert az biztos, hogy én leszek az, aki az asztala mellé és őmellé ül, hogy segítse, hogy együtt tanuljon vele. Nem azért, mert a páromnak nincsenek ilyen jellegű ambíciói, és nyilván lesz olyan a távolabbi jövőben, amihez ő kell majd, de ez most az én feladatom. Legalábbis én nagyon annak érzem. Én ott AKAROK ülni mellette, együtt csinálni, együtt tanulni. Hát meg kell mondjam, csuda izgalmas ez az anya-lét. Csodásak ezek a mérföldkövek, ezek a fejlődési állomások, amik egy életre meghatározó emlékekként belevésődnek majd az ő fejébe és az enyémbe is. Ezek azok a pillanatok, amiket megélve érezzük meg, hogy mit "alkottunk", és alapozzuk meg a jövőjét. Mert itt még mi döntünk. Itt még mirajtunk áll, hogy kinek a kezébe kerül a gyerek, hogy milyen suliba íratjuk, mit tanul, mire specializálódik, de mindenképpen a legfontosabb, hogy milyen kapcsolata lesz a leendő tanárnénivel. Mert ez utóbbi fogja meghatározni a tanuláshoz való viszonyát, ami viszont meghatározza majd az egész életét. A középiskolával kapcsolatban ő fog dönteni, de ennek a súlya rajtunk van. Én érzem, sőt, tudom, hogy jól döntöttem. A leendő osztályfőnököt ismerjük régóta, férjem tanárnénije volt, akkor jött ki az egyetemről, és meg kell mondjam, csodálatos ember, és végtelenül ért a gyermekek nyelvén. Mikor eljött hozzánk, pillanatok alatt megtalálta a kicsinyeimmel a közös hangot. És ez a nem mindegy. Hát tanulásra fel kisfiam, nőj és okosodj!
Ma itt volt a szomszéd babuci, kicsi Zete egy picit, dajkálhattam, babusgattam. Olyan pici, olyan törékeny, és annyira édes. Nem bírtam megállni, hogy ne puszilgassam egyfolytában. Csak tartottam a karomban, néztem őt, a férjem meg csak mosolygott. Kíváncsi lettem volna, mi van amögött a sokatmondó mosoly mögött, de nem nyilatkozott. Én meg nem faggattam. Természetesen megragadtam az alkalmat és megint közöltem vele, hogy én még szeretnék babát. Legfőképp, mikor ő is a karjában tartotta, és nem győzött tyuttyogni annak a pici emberkének. Persze kitört belőlem az a nagyon gonosz "NA UGYE..." Ha másra nem is, arra jó volt ez a mondat, hogy hamar visszakapjam a picurit, merthát nehogy messzemenő következtetéseket vonjak már én le abból, hogy ő most fenemód élvezi a babázást. Nem vontam, viszont nem szakadtam le a témáról, úgyhogy alkalomadtán újra előszedem.
Beni locsoló verse ez volt:
"Örömmel és büszkén keltem fel ma reggel,
Hogy meglocsolhassalak sok-sok szeretettel.
Sok házat bejártam, sok virágot láttam,
De ilyet, mint te vagy, sehol sem találtam.
Szabad-e locsolni?"
Dorina is készült versikével, amit hihetetlenül büszkén mondott (a mai napig naponta hatszor meghallgatom, és bárki jön látogatóba, kötelező jelleggel felveszi a hallgatóság szerepét):
"Köszönöm, hogy köszöntöttél,
Rózsavízzel megöntöztél.
Én is köszöntelek téged,
Tojás lesz a fizetséged"
Időnként, ha siet, a harmadik sok kimarad, amúgy csodálatosan szavalta az összes locsolónak, anya meg nagyon büszke volt (meg persze most is az :D)
Nem is tudom hol kezdjem, oly rég írtam már. Talán a húsvétnál. Beni csodálatos verset tanult, és nagy lendülettel útra kelt, hogy locsolhasson. Még hihetetlenül élvezi ezeket a bulikat. Öltöny fel, haj belő, vers utolsó gyakorlása anyával, és indulás. Milán baba is a fiúkkal tartott volna, de vasárnap délutánra magas láza lett. Már a sírógörcs kerülgetett, nem értem, mi van vele, miért ennyire beteges. Ezt kiküszöbölve most kaptunk a doktorbácsitól egy immunerősítő gyógyszert, valami izo-izé, remélem beválik. Mióta novemberben kórházban volt, azóta egyik betegség jön a másik után. Tényleg bízom ebben a csodaszerben, és talán véget érnek pici manó megpróbáltatásai.
Dorina is orvost fog látogatni. Vele huszadikán megyünk vissza a gyermek-sebészetre, ugyanis iszonyúan fáj a lába. Az, amelyik tavaly januárban el volt törve. Konzultáltam doktorbácsival, és szerinte sem normális, hogy több mint egy év után is frontkor háromszor kel sírva egy éjjel, ha nincs front, "csak" hüppög. Dehát nem élhet Cataflam-cseppen a gyerek! Úgyhogy most kontroll, aztán meglátjuk. Amúgy ő az a fajta, akinek a növekedés is nagyon fáj. Remélem, nincsen vele semmi komoly baj.
Ma amúgy megkaptam tőle a magamét. Az történt, hogy elmentünk Beninek cipőt venni. Borzasztóan nő a gyerkőc, hat éves létére 122-128-as ruhákat hord és 32-es cipőt. A lényeg, menet közben Dorina szedett egy virágot, konkrétan pitypangot. Imádja a virágokat. Szíve szerint minden utunkba eső virágboltban megállítana és vásárolna. Nagyon édi. Majd legalább le tudom informálni a leendő lovagokat, mivel lehet lekenyerezni a csajszit. Szóval: miközben Beni cipőt próbált, ő odatalált a tükörhöz, hova máshova - és közben a kezembe adta a virágot, hogy vigyázzak rá. Én ronda felelőtlen anya, letettem a padra, miközben Beninek segítettem, és a nagy kapkodásban ott maradt. Kérdezi a kocsiban Dorina, hogy hol a virág. Mondtam neki, hogy alighanem ott hagytam a padon, de sebaj, szedünk másikat. Mire ő:
- Anya, rád bíztam hogy vigyázz rá, és te nem vigyáztál. HÁT KÖSZI SZÉPEN!!!! - nem tudtam mit hozzáfűzni, maximálisan igaza van. Ja, a nagybetűvel kiemelt részt ő is kihangsúlyozta, nem is kicsit
Végére hagytam az életünket jelenleg legjobban befolyásoló tényezőt, a munkát. Ugyanis jelentem, úgy néz ki, megkapta apácskánk élete állását! Csütörtökön este hívták fel, hogy szeretnék a csapatukban látni, na azt a boldogságot, ne tudjátok meg! Csodálatos érzés volt. Egymás nyakában ugráltunk, pörögtünk, visítottunk, hiszen talán vége a jelenlegi sanyarú helyzetnek, a "meggondolom azt is két vagy három zsömlét veszek" állapotnak. Egyelőre még nem fogtam fel. Jövő héten kell menni szerződést aláírni, meg megbeszélni a kezdést, majd akkor talán már kézzel foghatóbb lesz. Amúgy ez a cég volt 2009. év legjobb munkahelye. És azt csinálhatja a férjem, amit nagyon szeret: gépészmérnök lesz. És ez a nem mindegy. Mert így jó dolgozni, és így leszünk mi újra a legboldogabb család. :D
Még annyit, hogy holnap nagy napunk lesz. Beiratás van, kislányunkat óvódába, kisfiunkat iskolába kell íratni. Jaj Istenem, de elment az idő. Talán jelenleg jobban izgulok, mint ők maguk. Pedig nagyon-nagyon várja mindkettő élete eme nagy eseményét. Emlékszem, én is nagyon vártam, ki is készítettem apukámat azzal, hogy egy nap legalább ötször kérdeztem meg tőle, mikor lesz már szeptember. :D Na legalább ennyire készülnek az én picikéim is. Dorina egyedül öltözködik, nem engedi, hogy segítsünk neki, ezzel az indoklással:
- Anya, én felöltözöm egyedül, és ha az óvónénik meglátják, milyen ügyes vagyok, oda lesznek! - ugye-ugye, a marketing :D:D
Amúgy ma nagy-nagy takarításban voltam. Rengeteget mostam, konyhát puceváltam, meg Milán szekrényét kiszanáltam. Megint kinőtt egy zsáknyi ruhát. Már nem tudom, hova rakodjam a zsákokat. Eladni nem akarom, merthát mi van, ha mégis helyre jövünk anyagilag, meg úgy alakul az életünk, és apa mégis rááll, hogy még egyszer átélhessem az életet adás csodáját? Akkor kelleni fognak, bizony ám! Azért van még pár évem ahhoz, hogy ne adjam fel a reményt. Mivel így magunk között vagyunk, megsúgom, ez az én nagy-nagy álmom. A harmadik gyermekemre semmilyen módon nem voltam felkészülve, sem fizikailag, sem lelkileg, és nehéz volt maga a terhesség is (elveszítettem az ikertesót), így nem tudtam úgy kiélvezni, ahogyan ő is és én is megérdemeltük volna. Nem volt egyszerű időszak, bár kompenzálásképpen egy csodálatos gyermeket kaptam az élettől. Szeretetteli, nyugodt, vidám, édes kisbaba. Imádom őt is - mint a másik kettőt. De ha így leszünk család, én akkor is nagyon-nagyon boldog leszek.
Ma a nagy találkozások napja volt számomra. Reggel elfutottam vásárolni, ott találkoztam egy volt osztálytársammal, akivel ugyan sosem voltunk közeli barátságban, de mindig jókat beszélgettünk, és olyan jó volt most vele meg a kislányával találkozni. Egy teljesen más közegben, egy teljesen más élethelyzetben, már nem kisdiákként, hanem anyaként álltunk ott, az anyaságról beszélgettünk, hiszen már így élünk. Olyan furák, de olyan jól furák ezek a találkozások. Csak eszébe juttatják az embernek az idő múlását.
Délután pedig egy nagyon kedves, de rég nem látott barátnőmmel találkozhattam, meg a kislányaival. Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy az az igazi barátság, amikor hosszú ideig nem találkoztok, de amikor újra összefuttok, ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, mintha soha el sem váltatok volna. Na ővele ilyen volt. Találkozás, nagy örülés, puszi, és dumáltunk, mintha tegnap hagytuk volna abba. Ugyanúgy, mint régen. Biztosan úgy van, ha egyszer elrendeltetett, kinek kell része lenni az életednek, akkor az, bármit teszel is, része lesz. Mi még odafönn biztosan eldöntöttük, hogy barátok leszünk, mert csodálatos módon össze tudjuk hangolni az érzéseinket, a gondolatainkat, egyszerűen mindent. És ez az évek alatt sem változott.
Pár évvel ezelőtt, sőt, pár hónappal ezelőtt is még egy önbizalom-hiányos, önmagát állandóan ostorozó, magában folyton hibát kereső ember voltam, aki nem tudta elhinni azt, hogy bárki is önmagáért szeretheti. De most: nap mint nap találkozom olyan emberekkel, akik biztosítanak afelől, hogy van bennem mit kedvelni, hogy tettem olyat, ami értékelhető, hogy tudok szeretni, és ezért lehet is szeretni. Ők a barátaim, akik miatt már nem vagyok elveszett, magányos, csendben sírdogáló. Nagyon sokat kaptam tőlük, annyit, amennyit ember csak kaphat, és ez segített nekem nagyon sokat abban, hogy megtaláljam önmagam. Hogy merjek az lenni, aki valóban vagyok. Hogy ne keveredjek hazugságokba amiatt, hogy nem merek önmagam lenni, mert azt hiszem, feltétlenül meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, kötelező megfelelni mindenkinek. A lehetetlent akartam, és összetörtem ha nem sikerült. A kudarcot most is nehezen viselem, de ma már átsegít rajta az, hogy tudom, őhozzájuk bármikor fordulhatok. Hogy valakinek én is számítok. Hogyan köszönjem meg nektek? Hm???
Milán baba végre tegnap este nem hányt. Az ebédre kapott natúr rizsecske is benne maradt, úgyhogy ma már csináltam neki egy kis rakott krumplit, persze külön, kevésbé fűszeresen, mint magunknak. De számomra ez már nagyon jó jel, annyira örülök.
Beni is jobban van, már csak akkor fáj a lába, mikor ránéz vagy eszébe jut. Akkor látványosan szenved egy kicsit, mi látványosan sajnáljuk, aztán játszik tovább. Onnan tudom, hogy már nem fáj neki, hogy simán belerúgott a lábamba úgy, hogy észre sem vette. Édespofa :D Tegnap este azért még nagyon szenvedett, a fürdés úgy történt, hogy ráült egy kisszékre és kilógatta a lábát a kádból, nehogy víz érje. Aztán csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy az egyik általa nagyon szeretett kiskutya lábát is bekötöztük, így a két sebesült együtt szenvedve bátran elszunyókált.
Dorina szolidarítása mindennel felér. Reggel, mikor felébredt és nemsokkal később Beni is kibicegett, beköttette a saját lábát a hercegnő, merthogy akkor most neki is nagyon fáj, mert a Bencének fáj, és legyen az ő lába is bekötve. Akkor együtt fájhat a lábuk. Kell mondanom, hogy neki álltunk "sebkötözni"??? :D Íme az eredmény:
