Bőrbajok - mi ez???

Mostmár biztos, hogy nem atópiás dermatitisz. Ergo: holnap ismét orvost látogatunk. Az utasítás az volt, hogy a pirosan pöttyös bőrfelületet (ami akkor még csak a bal karján volt) kenegessem, de szigorúan csak ott, és ha elmúlt, nehogy folytassam. Én szótfogadván bőszen krémeztem manó bőrét, ő meg hősiesen tűrte, sőt, izgalommal figyelte, mi történik. Ma estére már ezek a nyavalyás pöttyök átterjedtek az oldalára, hátára, fenekére, a jobb könyökhajlatában is teli van, és a jobb oldala is pöttyös már. Természetesen a hóna aljáig fel/elkúsztak ezek a mikezek. Félek, aggódom. Nagyon. Alig várom a holnap délutánt, hogy vihessem az én szeretett doktorbácsimhoz, remélem okosabbak leszünk. 

Hihetetlen, hogy egy alig három éves (úristen, egy hónap múlva három éves!!!) kislány mit tud produkálni. Az történt ugyanis, hogy édesen vonatozott amikor Bence rárontott és önkényesen elvette tőle az útjelző táblákat, amin persze arany hercegnő vérig sértődött. Bence megkapta a magáét apától, szokásos ész-osztás, mire Dorina odalépett: Bencse, ha játcsani akalsz vele kéld el szépen! Megéltetted? - és a biztonság kedvéért mégegyszer visszakérdezett: - Hm? Megéltetted? - és amikor én rákérdeztem, hogy ezt ő hogy gondolja, a válasz azt volt: - Anya, én csak tudni akalom, hogy megéltette! :D

Ma délután itt volt Beni régen látott kisbarátja játszani. Megint csak elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült örömet szereznem a fiamnak - azaz rögtön két kisgyereknek, mert annyira jó érzés volt, mikor kinyilvánította maradni akarását a kisfiú. Úgyhogy rögtön abban maradtunk mi anyák, hogy ezt majd folytatjuk, azaz "kölcsöngyerek visszajár" mármint hozzánk. :D Aztán ha megjön a jóidő (csak jönne már), akkor már a játszótéren is lehet bandázni - a környéken lakó barátokkal is. Láthatóan olyan apró dolgok elegek ahhoz, hogy egy kisgyerek boldog legyen, és ha ezen múlik, én örömmel megteszem. Remélem, ez a kisbarátja sokáig megmarad Beninek, nagyon szeretem! Bár az is igaz, hogy ebben abszolúte nem én döntök. Mivel élénken élnek még bennem az emlékeim, kitartóan tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy nem fogok beleszólni abba, hogy kivel barátkozik a fiam. Azaz remélem, nem hoz olyan helyzetbe, hogy bele kelljen szólnom. Persze ezek nagyon szélsőséges helyzetek, minden szülő rémei, azaz rémképei, de inkább nem is gondolok rá. Bízom a fiamban, és ezt éreztetni is próbálom vele. Elég okos ő és remélem elég törődő vagyok én, hogy jó ember legyen belőle!

Szeretetről, magamról

Úgy örülök, hogy egyre több rendszeres olvasóm van, és ilyen sokan olvassátok a blogomat! Nem is gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz! Köszönöm! :D

Ma kaptam kölcsön egy könyvet. Azt hiszem, érdekes és tanulságos olvasmány lesz. A címe: A teremtő önismeret. A bevezető szerint a lényege az, hogy segítsen megérteni, miért tartok ott ahol tartok, miért viselkednek velem úgy, ahogy viselkednek, megérteni a körülöttem lévő eseményeket. Hát mit ne mondjak, tartalmas gyermekkorom, és a nagyon intenzíven megélt mindennapok miatt nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Hátha választ találok a bennem kavargó és már-már anarchiát okozó rengeteg miértemre. Néha vágyom arra, hogy már ne csak a kapott pofonokat éljem meg, hanem ezeket az emlékeket szeretném átformálni valami tanulságossá, valamiféle bölcsességé, úgy felfogni, hogy az a pofon egy iránymutatás, egy fontos része az életemnek, mely segített azzá válni, aki lettem. Mert talán nem lettem annyira rossz ember.

A következő fontos dolog számomra a könyvben rögtön az első csodálatos gondolat. Szeretet: Az érzés, amitől függ az egész életünk, és amiért létezünk. Minden, ami történik velünk, a szeretet-energiák minőségének függvénye." Hát ezért... Szóval ezért van az, hogy ennyire szívom magamba a szeretet minden cseppjét, és folytok meg mindenkit a sajátommal. A sok szeretetlen év miatt. Kompenzálni akarok? Lehet. De tudjátok, imádok szeretni, és végtelenül boldog tudok lenni minden egyes kedves szótól, öleléstől. Tényleg elég egy kis lelki ciróka-maróka, hogy egész éjjel vigyorogva aludjak. Mert jó, mert boldoggá tesz.

Viszont itt a másik véglet: nagyon-nagyon tud fájni, ha bántanak. Vagy ha azokat bántják, akiket szeretek. Sokan sokszor nem értik, hogy miért fájnak olyan dolgok, amiken más esetleg mosolyog, vagy csak legyint és továbblép. Nekem fáj, sírok, a lelkem is sír. Talán az én toldozott-foltozott lelkem nem bír többet. Talán a hátam már nem elég nagy több terhet cipelni. Nem tudom. De mint említettem, minden érzelmi dolgot nagyon-nagyon intenzíven élek meg, és mélyen belémhatol. Sokáig tipródok és gondolkodok rajta, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt kaptam. Aztán elég egy kedves szó - a bántó után - és nem csak megbocsájtás jön, szeretet is. Mert igen, létezni nem lehet nélküle. Én nem tudok. Valahol az én létszükségleteim listájában ez ott áll, ahol a levegő, legalább annyira fontos.

Mai kalandok

Jelentem: atópiás dermatitisz. Kaptunk spéci, gyógyszertár által összekatyvaszolt krémet, készülőben. De közben böngészgettem is, és láttam, hogy erre a Halicar kenőcs is nagyon megteszi. Ha legközelebb ilyen lesz, tutkóra először ezzel próbálkozom majd. Most reméljük rendbe jön a pöttyedli, én rajta leszek az ügyön. Amúgy valóban, iszonyúan száraz lett az elmúlt két hét folyamán a bőrünk. Pedig a lakás eléggé párás. Ennek ellenére úgy fogy a testápoló, mintha ennénk. Nem győzöm kenni a gyerkőcöket. Dorika nagyon élvezi, persze, hiszen ez is olyan csajos kencés dolog. Hihetetlen...

Orvos után gyorsan futottunk  babával bevásárolni, mivel arany férjem közölte reggel, nincs mit enni (!!!). Persze közel nem volt ilyen tragikus a helyzet, csak épp már valóban fogyatkozóban volt minden. A lényeg: a bevásárló központban sikerült akkorát égnem, hogy azon gondolkodom, sohasem megyek oda többet. :D Történt ugyanis, hogy cirka egy óra alatt összevadászgattam mindent, pénztáros néni lecsekkolta, fizetnék, kártya elutasítva, oka: "egyéb hiba". Tehát pénz van rajta, de hihi, enyim, nem adom. Kértem a hölgyet, mégegyszer próbáljuk, hiszen tudom, megnéztem, bőven van rajta. Megint ugyanaz. Na tipli a bankautomatához, magassarkú csizmában szedtem a lábaimat, mert itt már kezdett kialakulni az adott pénztárnál a lincshangulat. Hát esküszöm, ha szemmel ölni lehetett volna, csak négyszer haltam volna meg. Szóval rohanás, tranzakció elutasítva. Ismét: tranzakció elutasítva. Nesze kártya, fogd meg jól.

Rikító arcszínnel, ami gyönyörű szépen illett a tűzpiros pulóveremhez, visszatipegtem, közöltem, nem tudok mit tenni. Félretették a cuccom (közte Milán félig megrágott zsömijét is) és ígérgettem, valahogyan egy órán belül itt vagyok a pénzzel. Akkor már a fejem duplájára dagadt a dühtől. Persze közben iszonyat nagy hóesés kerekedett, mondjuk szerencsére, mert annyira lenyűgözött a szépsége, hogy egy jó darabig elfelejtettem a dühömet. Amennyire tudtam, siettem a bankhoz, naná, hogy ott elsőre kiadta a pénzt. Nyilván rendszerhiba (volt már ilyen) és nem működött a kommunikáció. Vissza autóba, sietve, de óvatosan igyekeztem a már egyszer megvásárolt és lecsekkolt cuccomért. Miért is ne, arany kispasi úgy döntött, neki tökre elég volt a napból, de legalábbis a délelőttből, és édesen elaludt. Á, gondoltam, úgysem tart öt percnél tovább és jó meleg volt a kocsiban akkorra, rázártam az ajtót, én meg futottam bevásárló kocsiért. Hát esküszöm nem hiszem el, ha nem velem történik, nem kellett a kocsiknak a százasom. De annyira nem, hogy az összesbe beledugdoztam, egyik sem akarta megkajolni. Futás vissza kocsihoz, másik százas. Na ez már oké. Pénztáros néni széles vigyorral már várt, betessékelt a sorba. Természetesen az előttem álló csak a fél áruházat vásárolta fel, az öt percből 25 lett, mire sorrakerültem. Ismét gyors csekkolás, közben néni elmeséli a fél életét. De végre kifizethettem, elhozhattam amit vásároltam. Immár diadalittas vigyorral toltam ki a kocsimat az autóhoz. Mostmár csak a hazautat kell túlélni és esküszöm, ma már ki sem teszem a lábam. Szép lassan gurultam át a városon, persze senki nem sietett. Csak egy fehér opelos "agyilag nem minősítem" srác gondolta úgy, hogy tök jó ralipálya a közút, és minden egyes kanyarban illetve körforgalomban driftelgetett. Tisztes távolban követtem, én szerettem volna egyben hazaérni. Sikerült is. Mire lakásba felértünk, baba felébredt, és most úgy gondolja, mára be is osztja az autózás alatti pihenését. Sebaj, kibírjuk valahogy.

Csak ugye túl vagyunk Benussal az éjszakai együtt alváson a nappaliban. Teli vigyorral, egyfolytában bújcizva feküdt az ágyon, annyira boldog volt. Csak azt nem tudom, a lottó ötös miért nem tud úgy bejönni, mint ahogy megjósolok dolgokat - jelen esetben azt, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Hát nem volt. Firgés-forgás, láb a hátban, majd a hasban, aztán az egyik oldalra fordulásnál akkorát kaptam a képembe, hogy úgy szikráztak a szemeim, hogy világított a nappali. Aztán keltem arra, hogy annyira bújik, hogy a fejével átrendezte a bordáimat. Szóval most nem vagyok a fittség mintaképe. Nem baj, majd ma éjjel kialszom magam (remélem). Amúgy meg nagyon megérte így is, hiszen hosszú-hosszú percekig csak nézegettem én gyönyörű kisfiamat, ahogy aludt, és közben ezerszer hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekeim vannak...

Farsangra készülve

Azzal kell kezdenem a mai blogomat, hogy boldog vagyok, hogy vannak még olyan emberek, akik ismeretlenül képesek kedvességet adni, az ember lelkéig hatolni. Hogy ebben a materiális és önző világban vannak olyanok, akiknek igenis fontos az, hogy a másik hogy érzi magát, nem sajnálja a kedves szavakat, a támogatást. Hogy ismeretlenül és látatlanul is képesek adni, szeretetet sugározni. Örülök, hogy magam körül tudhatlak benneteket.

Ma nagy-nagy jelmezgyártásban voltunk. Beni kitalálta, hogy ő páncélos lovag lesz. Előkerült a régóta rejtegetett hatalmas doboz, meg a nemrég vásárolt alufólia hegyek. Na ebből sikerült annyit vennünk, hogy nem csak egy lovag, hanem egy egész hadsereg készülhetett volna belőle. Álmodoztam is, hogy csatarendbe állnak és gyönyörűen kitakarítják a lakást, némelyik a tűzhely mellé áll, egyesek teregetnek... Na felébredve: miután kinevettük magunkat, hogy az alufólia-gyár biztosan áldja most a nevünket, kiszerkesztettük-vágtuk-ragasztottuk a hősi páncélt. Kard is készült, az ám a nem semmi. Majd farsangkor rakok fel képeket, addig a jelmezeket lakat alatt őrzöm. Ahogy a gyermekeimet ismerem, a holnapot sem érnék meg. A kard nagyon szuper lett, a páncél még kezdeti stádiumban van. Kész a hasa-háta, de még kell válvédő és sisak, no meg címert gyártok a pocakra. Elképzelés az van, csak sikerüljön is olyan szépre megvalósítani.

Dorina pillangó lesz. Neki is megvettük a kartont a szárnyhoz, meg a csillámot a díszítéshez. Olyan nagyon macásra akarom csinálni, mint amilyen ő maga. Amúgy pont ezzel a macáskodással, nőciskedéssel kapcsolatban nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez mennyire nem tanult dolog, abszolút genetika, azaz konkrétan x kromoszóma. Csak azt nem tudom még, a fejére a kis csápokat hogyan fogom odaerősíteni. Hajpánt oké, van is a jelmezhez illő, de hogy ahhoz rögzítve állva is maradjanak a kis csápocskák, na ez a talány. De megoldom, számomra nincsen lehetetlen. Aki jól ismer, az tudja... Így van, csajok??? :D:D

Amúgy valami furaság van készülőben. Milán karját (csak a balt!!!) ellepték a kiütések. Calcimusc betolva, anya megrémülve. Láttam melegkiütést, ételallergiás kiütést (ez egyébként pont így néz ki), de mindkettőt hamar orvosolni tudtam. Tegnap már kapott Calcit a manó, ma is, de kiütések szaporodnak. Várok holnapig, még reggel kap egy fél ampullát, ha nem múlik, megmutatom egy szakembernek. Azaz: irány az ügyelet. Dorina is pöttyös, de ő jóval kevésbé. Nem értem. Természetesen jött a leltár, mit ettünk, mikor ettünk, semmi allergizáló. Tényleg semmi. Fogalmam sincs mitől lehet. Számba vettem a mosószert, öblítőt, tisztítószereket, mindent, de még mindig nem jutottam semmire. Lehet, hogy nem is allergia? De akkor mi? Remélem hamar elmúlik.

Mammkának

Most még muszáj írnom. Bár mára már nem terveztem, valami nagyon megmelengette a lelkemet. Drága Mammka! Észrevettem az ajánlást a blogodban. Annyira aranyos vagy! Szeretném neked megköszönni - és a kedves szavakat is, hiszen nem kell mondanom, ettől gazdagodik leginkább az ember. Nagyon-nagyon szépen köszönöm neked! Puszi!

Esti szertartás

Reggel arra ébredtem, hogy hull a hav :D Nem is emlékszem mikor volt utoljára ekkora telünk. Az elmúlt három évben azon nyavalyogtam, hogy még csak egy pici hógolyót sem tudunk gyúrni, most meg eláraszt bennünket a fehér lepedő. A szépségét imádom, csak ne lenne annyira hideg...

Az esti fektetésnél elgondolkodtam, hogy ez az alvás dolog mennyi mindenre gyógyír! Én, gonosz anyuka állandóan ezzel magyarázok mindent a gyerekeknek. Ettől megnőnek, vidámak lesznek, begyógyul a seb, szépülnek, elmúlik a hasfájás, stb. Persze mindezt nem élből, csak azután, hogy Beni kijött a nagydolgát elintézni (mert ez mikor máskor érne rá, mint fürdetés és fektetés után), kétszer kért inni, már négyszer fájt a ma a térdét lízingelő pici seb, meg már legalább egyszer félt is. Na ez utóbbira nem az alvás a gyógyír, hanem a töménytelen mennyiségű plüss állat, az ajtó mellett vigyorgó plüss virág, az éjjeli lámpa, a kép a falon, és a jó meleg takaró. Ja, meg az ágyba pakolt három plüss maci. Mert mind kell, csak csapatban győzik le az áloműző rémeket.

Bezzeg a kicsik. Őket kettőnél többször nem kell győzködni, náluk az elalvás nem mumus. Nem értem Benit. Talán attól fél, hogy lemarad valamiről? Hogy történik valami életét jelentősen befolyásoló momentum, amit ő nem tapasztalhat meg élő egyenesben? Vagy talán nélkülünk nem akar lenni? Ezt orvosolva mondjuk holnapra beígértem neki egy együtt alvást a nappali kihúzható ágyán. Akár minden este megtenném, ha erre lenne igénye, csak ne úgy aludna, mint a ringlispil. Hol két bordám töri el, hol belelép a hasamba, de volt már olyan, hogy a könyökét a számból szedtem ki. Szerencsére a fogaim túlélték. Néhány könnycseppet azért elmorzsoltam a fájdalmat megtisztelve...

Ismét a suliban

Jól indult a nap. Beni egész sokáig aludt, így élt bennem a remény, hogy ha még délután sikerül ágyba tömködni, akkor a sulis program alatt nem lesz gond. Alvás megvolt, de az idétlenség is. Hát produkálta magát rendesen. Esküszöm front jön. Akkor ilyen. Bár lehet, hogy csak én élem meg mostanság nagyon érzékenyen a dolgokat. Lehet, hogy ez annak a hatása is, hogy az elmúlt napok (hetek???) történései túlságosan a felszínre hozták a gyermekkorom sérelmeit. Pedig rövid időn belül többször is ömlöttek a számból a szavak, és mondtam és mondtam és mondtam, hátha könnyít a lelkemen, de csak nyomaszt. Miért most? Történni fog valami? Ez valaminek az előjele? Nem tudom. A lényeg, hogy az illetékesre is sikerült délután rázúdítanom a lelkem fájdalmát. Azaz az egyikre. De ő majd elmondja a másiknak. Huh, nem egyszerű ez, de talán elindult valami, ami segít összeszedni lelkem darabkáit. Kriszti, azért a délelőtti lelkizés nagyon jó volt ám!!! Most neked is van mit feldolgozni :D:D:D

Szóval ismét suli. Hát ilyen klassz tanítónéniket! Úgy érzem, nagyon jó helyen lesz Bencuska. Megmondom őszintén, nekem fel sem tűnt, hogy másfél órát ültünk ott és figyeltük az aprónépet, akik lelkesen csinálták a játékos feladatokat. Ó Istenem, de gyorsan megnőttek! És milyen okosak! Benikém is hősiesen gyártotta a lapos hóembert - esküszöm elgondolkodtam, hogy ezt a kivitelt szabadalmaztatom! Ja, és olyan édes Mikiegér-sapit (szintén szabadalom) gyártott neki, hogy úgy gondolom vitrinben lesz ennek is a helye. Azt hiszem, lassan új szekrénysort kell vennünk a relikviáknak. :)) De nem baj, csak így tovább manó! Anya nagyon büszke rád!

Azt hiszem Dorina most kerül a dackorszakba. Ő egy nagyon simulékony, szófogadó, csodálatos kislány, viszont most egyre többször lázadozik. Leginkább az öltözködés ellen. Ha szólok, jöjjön öltözni, elmegy, meg sem hall, ha odaviszem a ruhát, leszorítja a lábát, nem engedi hogy öltöztessem. Egy alkalommal még meg is jegyezte: nem tárgyalok veled! És most nem tudom, hogy kerekedjek ezen felül. Büntessem? Vagy csak hagyjam, majd megunja és elnövi? Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Azért szerencsére az ő érzéseire lehet hatni, és ha azt érzi, bánatos a lelkem, rögtön cirógat és nagyon szeret. De ez meg nem zsarolás? Nem akarom őt sem megbántani, sem kihasználni. Legfőképp, hogy ilyen lelkülete van. Tudom, én hogyan éltem meg a lelki bántalmakat kicsi korom óta, és nem akarom, hogy ő is életen át tartó hegeket cipeljen. Ahogy egyik gyermekem sem. Bízom benne, vagyok ehhez elég jó anya, elég jó ember, és tudok nekik eleget adni. Remélem így van.

Legkisebbem meg előlépett mini cirkálóvá. Hát ahogy ő tudja szendi apró lábacskáit, az ám a nem semmi! Annyira mulatságos, mikor még néha előjön belőle, ahogy tanult járni. Fal mellett, oldalazva. És ha nagyon belemerül a sétálásba, nem figyel, elkezd oldalazva tipegni. Hát az nagyon édi :D Imádatosan cipeli kis pelenkás popóját. Egyébként állandóan az egyik Tom és Jerry epizód jut eszembe, amiben a Jerry befogad egy kis árvát, aki állandóan éhes, mindent felfal. A fiam is ilyen. Mármint haspók. Állandóan ennie kell. Jó jó, hogy most van növő félben, na de reggel nem puszival ébred hanem azzal hogy "mámmám" és benyom két banánt. Aztán némi keksszel le kell szorítani, azután jöhet a folyadék. Ami legalább két deci legyen, persze egy szuszra, annál alább nem adja. Nem azért, nem sajnálom én, dehogyis, de kérdem én: hova fér???? Mert a fülén nem jön ki, az tuti, figyeltem! 

Nyílt nap és tánci-tánci

Igencsak mozgalmas nap volt a mai. Reggel gyors rendrakás, reggeliztetés, aztán fél tízre futottam be az oviba. Azaz szaladt a négy kerék helyettem, de annyira oda akartam érni, hogy néha igencsak mélyen volt a gázpedál. A lényeg, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, annyira édesek ezek a gyerekek! És lám, mintha kis angyalkák volnának, és pontosan tudnák, az embernek mire van szüksége, édes kislánykoszorú lógott szinte állandóan a nyakamban. Csodás szeretet-áradat vett körül ott, csak nagyon kellett figyelnem, mert mikor kisfiam a nagy munka közepette megneszelte, hogy anyát elhappolták, rögtön lógó orral odakuporodott mellém - mert az ölembe nem fért, ott épp két kislány ücsörgött. No akkor előkerültek a csak neki tartogatott puszijaim :D Persze pici lelke megnyugodott, és szaladt tovább tenni a dolgát. Közben mi anyákok nagy traccspartit tartottunk a kispadon - azért egyik szemünk mindig a gyerekeken volt! Büszkén és mosolyogva jöttem haza - de csak miután a kerítésen át az utolsó búcsúpuszit odaadtam az én drágaságomnak.

Itthon utána előkerült a Judit és a zenemanók és a Zeneovi, hát Dorka hatalmas retye-rutyát penderített rá. Balett és jóga elemek beiktatásával létrehozott táncába annyira belemerült, hogy a nagy pörgések közben "orrmélységben mintát vett az ágy lécéből". Ez annyira már nem volt vicces számára, csak anyája kuncogott, mikor meglátta, ahogy édesen fogja a nóziját és látványosan haragszik az ágyra :D Hát hogy jön ő ahhoz, hogy eléugrik és megüti? VENDETTA!

A délutáni alvás után nekiálltunk ruhákat válogatni. Lekerültek a szekrényekből a régóta rejtegett zsákok is, és hát mondanom sem kell, kincseket találtunk. Milánnak most megint van egy darabig pár jobbfajta rucija, ami még Bencusé volt és hellyel-közzel épen maradt. Csak a port kell lefújkodni róla. :D Dorka kisruháit bezsákoltuk, elutaztak oda, ahol talán szükség van rájuk. Tudjátok, nekem olyan jó érzés, ha adom ezeket, és látom, hogy hordja a mini-manó. De tényleg. Igen, megint szentimentalizmus. De ez vagyok én. Mostmár talán ti is tudjátok.

Kösz, jól vagyok!

Tudjátok, köszönettel tartozom. Hihetetlen érzés volt, ahogy törődtök velem. Köszönöm. Jöttek az aggódó telefonok, üzenetek. Köszönöm. Azt tudtam, hogy büszke lehetek a barátaimra, de hogy ennyire csodálatos barátaim vannak, azt nem is gondoltam. Köszönöm. Nem azt nem gondoltam, hogy ti csodálatosak vagytok, azt tudtam, hanem azt, hogy ennyit érek nektek. Köszönöm. Hogy időt nem sajnálva aggódva megkerestetek, és kaptam vállakat sírni, füleiteket sírást meghallgatni, és szeretetet - hogy tisztán lássak. Köszönöm. Ígérem, mától ezzel fogok foglalkozni, nem pedig azzal, amivel fukar volt a sors. Köszönöm. Nagyon szeretlek benneteket, és ígérem, az én vállam is ott lesz, ha szükség lesz rá, az én ajtóm is nyitva lesz, az én karom is tárva lesz. Köszönöm. Bár sohase kelljen ezt viszonoznom, nem irigységből, hanem hogy ne szenvedjetek sohasem. Már csak egy dolgot nem tudok: hogy elégszer megköszöntem-e, hogy vagytok nekem! KÖSZÖNÖM!

P.S.: Amplik drágám! Szerda délelőtt???

Ki vagyok én???

Ma nem lesz vidám a bejegyzés. Bár értek ma örömök is, úgy érzem, ki kell írnom szívem bánatát. Persze nagyon nagyon diplomatikusan. Egyszerűen csak az elmúlt napok történései miatt gondolkodóba estem: miért van az, hogy rajtam mint egy úthenger átgázolhat mindenki és én akkor is szeretem? Még ha szóvá is teszem, ha látom, hogy rosszul esik neki, rögtön cirógatni kezdem a lelkét? Miért van az, hogy legtöbbször nem tudok önmagam lenni, mert TUDOM, hogy akkor úgysem szeretne senki sem? Miért van az, hogy ha ismerkedni próbálok, merev vagyok, és feszült, minden szavamon gondolkodom, nem tudok önfeledten csacsogni, nehogy valami butaságot mondjak, vagy csináljak, és ha véletlenül mégis sikerül valamit félrebeszélnem, csak hallgatok és nézek, és érzem, most butának és értéktelennek gondolnak? Miért hitette el velem az élet, hogy ha én vagyok én, nem lehet szeretni? Nincsenek valós értékeim, nincs szerethető személyiségem, így semmim sincs.

Miért van az, hogy szemérmetlenül bántanak azok, akik nekem a világot jelentik? Akikhez elszakíthatatlanul köt az élet? Miért hiszik, hogy nekem semmi nem fáj? Miért nem látják, hogy az önzőség nem vezet sehova? Én miért csak a pihenés, vásárlás, munka, főzés, takarítás, olvasás, tévézés, stb. után jövök? Hát tényleg ennyire rossz vagyok? Hát tényleg ennyire nem tudok adni semmit? Bárhogy igyekszem, kedves szóval, törődéssel, cirógatással, kitartással nem tudom megmelengetni a lelküket? Hát ennyit érek én?

Belefáradtam az örökös harcba. Hiába tettem, mindig alul maradtam. Csak szerettem volna valakinek fontos lenni, elérni, hogy büszke, nagyon büszke legyen rám. Hogy tudjam, olyat tettem, ami jó.  Észre sem vették. Én még mindig szeretek, törődök most is, de már nem várom, hogy értékeket lássanak bennem. Elfogadtam a helyemet a  rangsorban, és így élek tovább. Másfelé fordítom a fejemet, másfelé nyújtom a kezemet. Nem ölelésre, hanem kapaszkodásra. Kapaszkodásra a túlélésért. Amihez nekem nem kell más, csak szeretet. Tudom, a legnagyobb dolgot kérem, de nem lehetetlent. Elfáradtam. Istenem, nagyon elfáradtam...

Aranyköpés :))))))

Beni délelőtt mesét akart nézni. Ki is találta melyiket, így nekem szegezte a kérdést: Anya, berakod a Vadkalandot? - mire Dorina visszhangként: Anya, berakod a "Vadkandallót"? :D

A fodrász kéznél van :)))

Ma nagyon rosszul ébredtem. El is döntöttem reggel, hogy elmegyek letusolni, hátha lemossa a "zsémbet" rólam, és nem leszek a családi életünk megkeserítője. Tus nagyon jól esett, szép és illatos lettem, de hiszti maradt. Ragaszkodó fajta! Sebaj, gyakoroltuk az önkontrollt. Szerencsére a főzéssel ma nem kellett bíbelődni, mert a tegnapról megmaradt gyümileves, palacsinta és túrógombóc bőven megtette. Helyette levágtam a fiúk haját. Azaz délelőtt csak Kriszével bíbelődtem (arany férjem - ha valaki az olvasók közül még nem lenne képben), egész frankó lett. A fodrász sem csinálná jobban ;) Beniét a délutáni alvás után vágtam le. Na ő annyira nem örült ennek a dolognak. Meg is jegyezte, mikor közöltem a tényállást, hogy: Anya, tavaszig nem melegíthetné inkább a fejemet? - na ezen kidőltünk, de persze hajból nem lett radiátor, annak ott a sapka, úgyhogy hajkorona távozott.

Mint ma tapasztaltam, az én hajkoronám is. Csakhogy az úgy, hogy én nem tudtam róla. Történt ugyanis az eset, hogy nekiálltam szőnyeget puceválni. Nekiestem drága jól bejáratott minden szöszt összeszedő csodakefémmel, és láss csodát, annyi hajszálat összevakarásztam vele, hogy Dorka bármelyik babájának parókát csinálhattam volna belőle. És akkor én még csodálkozom, hogy kevés a hajam. Azt hiszem, neki kéne állni valami csodabogyó szedésének (pl. Biovanné vagy hasonló), hátha megoldja ezt a problémát. Csak semmilyen hírem és tapasztalatom nincsen ezekkel a szerekkel kapcsolatban. De még mostanában elkezdem, mielőtt az egész szőrmém elhagy. Pedig esküszöm törődöm vele! Miért ilyen hűtlen???

Dorinára visszatérve: nem tudom, hogy valóban a Homéogéne-nek tulajdonítsam a hatást, de az esti láz másnapra nyomtalanul eltűnt. Kiscsaj kivirult, egészséges. Se köhögés, se tüssz, se orrfújás. Hm... Ha ez a bogyó legközelebb is bejön, esküszöm írok róla egy verset :D:D Ma kérte Dorina, hadd kapjon be belőle, kétszer is, úgyhogy adtam. Én vallom, a szervezet pontosan tudja mire van szüksége. Bár könnyen lehet, hogy neki a szőlőcukor-szerű kivitele tetszett meg, és azért nyomná befelé. :) Nem baj, láthatóan csak hasznára válik.

Jelentem: tornáztam. Igen, másfél hét késéssel, és kevésbé lelkesen, de tornáztam. És ma már egész jól ment. Igaz, a végén már vonyítottam a fájdalomtól, de akkor is megcsináltam. Megintcsak agykontroll, megintcsak pálmafák, tengerpart, de olyan rövid ideig tartott ez az idilli kép, és olyan sokáig dumált ez a nő, hogy majdnem belegebedtem. Fájt, nagyon fájt a végén már, de kibírtam, végigcsináltam. Csak az volt az érdekes, hogy a jobb lábam tovább bírta, mint a bal.  A titok nyitja az lehet, hogy amíg a jobb tornázott, a bal már akkor is dolgozott (hát hadd ne mondjam, mekkora kuffert kellett tartania addig is), és talán ezért bírta kevésbé, mert ő csak utána jött. Na legközelebb majd vele kezdem.
A torna vége átcsapott baba-mama tornába, ugyanis arany kicsi fiam besurrant, és "TÁMADÁÁÁÁÁÁS" arckifejezéssel rávetődött a hasamra. Épp a belső combizom erősítésénél tartottam, bőszen nyomtam fekve a terpeszeket. Ezután már hasizomra kezdtem gyúrni, mert kitört belőlem a nevetés, ahogy a család többi tagja is beszivárgott a nappaliba, legalábbis az ajtóig, és tátott szájjal nézték, ahogy próbálok valami torna-félét produkálni a szőnyegen. Esküszöm, mintha UFO-k szállták volna meg a szobát. Na erről beszéltem a múltkor, nem lehettem szép látvány. A férjem diszkréten el is vonult, nagyfiam is, a kislányom meg elkezdett tornázni, gondolta, megmutatja, hogyan kell ezt csinálni, nem úgy, mint egy  hájas víziló. Ő valóban nagyon szépen mozog. Engem nem érdekel hányan röhögnek ki, csak a végeredmény számít. Ha formálódik a hátsófertály, eltűnik a "lovagló-izom", ahogy "kedvenc edzőm" emlegeti (neki inkább a fogai hasonlítanak a lóéra), akkor nekem már megérte a sok ciki.

Betegség, balesetek, izgalmak

Huhúúúúú, de korán volt ma reggel. Hajnal ötkor érkeztek a csimoták mellém az ágyba, persze elmaradhatatlanul jött az én szívemnek oly kedves: "Anya, nagyon szeretlek". Hát érdekelt is engem a korai időpont... Ezért érdemes volt felkelni.

Ha már Dorinánál tartunk: történt az az eset, hogy a kisasszonyka imádott mellém kuporodni a WC-re (helyesbítek: anyáé WC, Dorkáé bili, egyszerre egy icipici helyiségben), mert mikor máskor jönne rá a szükség, mint amikor én is benn vagyok? Hát sztereoban jó ezt csinálni... Nekem annyira nem tetszett a dolog, úgyhogy szépen elbeszélgetettem vele. Megkértem, hogy mostantól kezdve legyen oly kedves megvárni míg kijövök, aztán mehet ő. Merthát azért ezt is ideje megtanulni már. Szóval tudomásul vette. Ma szokásos körömet futottam e nemes helyiségbe, mikoris kislányom rámnyitott és közölte: Anya, nekem is kell, siess!!!! - és visszacsukta az ajtót. :D 

Benivel napközben leültünk Foglalkoztató füzetet töltögetni. Még mindig lenyűgöz az a tudománya, ahogy a labirintusokból kivezeti az egérkét, cicát, kisfiút, apókát, stb. Ránéz, és már tudja az utat. Én (légyszi ne gondoljatok butának) jóval tovább nézegettem, hogy vajon melyik a helyes út. Hogy csinálja??? Amúgy szegényt ma baleset is érte. Mániája, hogy kamikaze mutatványt gyakorolva feláll a kis forgószékére, és úgy cserél lemezt a DVD lejátszóban. Jópárszor megkértem, inkább szóljon, futok-szaladok, kicserélem, de nem... Ő mindent egyedül akar, önállóan, mert ő ügyes. Bizony az, de ma a szék győzött. Mint egy megvadult hátasló ledobta a hátáról Bencust, aki az asztalon gellert kapva ért földet. Olyan csodás kék folt kerekedett az oldalán, hogy délután azt találgattuk, hogy az most Ausztrália, vagy kóborló gomolyfelhőcske? Nem beszélve arról, hogy a csíkozást tekintve amőbázni lehetne a hátán. Szépen lesúrolta az a fránya asztal. Vizes zsepi hűtésnek (kérésre), borogatás, langyos zuhany, sebkrém - elégedetten nyugtázva egy kör szaladgálás és vihánc után, hogy rendben, ezúttal sem kell mentőt hívni szerencsére. Nem sokkal később a konyhában ténykedtem, majd valamiért be kellett mennem Beni szobájába. Ért a meglepetés: hol volt Bencus? Na hol? A széken állt és lemezt cserélt. Azt hiszem, a szomszédok szóról szóra visszamondhatják, amit akkor "közöltem" a fiammal. Nem tanul ez a gyerek... Huh...

Azért ma Dorina sem maradt ki a jóból. Szegénykémnek nem tudom hogyan nőttek a fogai, vagy épp a nyelve sikeredett csámpásra, de minden egyes jobb ízű evésnél megharapja szegénykém. Ma is sikerült. Természetesen Bence balesete után sikerült ezt orvul elkövetnie, én meg az előző rémületből még fel sem ocsúdva "terepszínt" felvéve rohantam, hogy már megint katasztrófa történt - annyira visított angyalom. Persze vígasztalás közben megnyugodva konstatáltam, hogy azt hiszem, fogszabályzót fogunk kérni, mert a végén a saláta széle kutyafüle lesz Dorina nyelvéhez képest. De hogy ne érjen véget a nap egyéb izgalmak nélkül, arany pici lányom láza elkezdett szépen lassan fölfelé kúszni. Biztosan úgy gondolta, lassan már egy hónapja nem találkoztunk a doktorbácsival, talán ideje tiszteletünket tenni. De azért nem adom ám meg ilyen könnyen magam! Előkerült az igazából el sem rakott (orvul minden nap italba csempészett) grapefruit-mag csepp kissé emelt adagban, az extra adag C-vitamin rágótabletta formában, meg a homeopátiás kézikönyv. Láss csodát, Homéogéne gyógyítani kíván. Hazahoztuk, kollektíve dobáljuk befelé. Majd beszámolok az eredményességről. A beharangozója csodás, meglátjuk...

Summa summarum: azt hiszem, ma jót alszom. Nem mintha bármikor is gondom lett volna az elalvással (mármint azóta, hogy 3 édes kicsi gyermekem van), ma azért hallom, sír utánam a párna. Nagyon húzza a fejemet, úgyhogy át is adom magam az erőszaknak, tudjátok: okos enged...

Szép nap

Ez egy klassz nap volt. Délelőtt már megint (mondanom kell ezt még?) futottunk egy kört, ugyanis a bátyuskámat meghívtam ebédre, és hiányzott még egy-két dolog. Vettem neki tortát - igen, nem sütöttem, több okból kifolyólag: 1. nincs rá időm 2. hirtelen felindulásból hívtam meg, nem orvul eltervezett támadás volt ez :D Szóval főztem fincsa husilevest meg Csopakit rizzsel. Siker garantálva, ezek a kaják mindig nyerők. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam velük (bátyámmal és férjemmel) egy asztalhoz ülni, mivel mire megfőtt minden, mennem kellett Bencusért, merthát ugye ő állandó délelőttös műszakban van :D Úgyhogy megterítettem a fiúknak, én meg elrobogtam.

Persze érkezéskor megint a zsiványság fogadott! Kerestem Benit, a fél csoport még ebédelt. Az én fiam ritka jó étvágyú, furcsállottam, hogy nem ül az asztalnál. De akkor hol van? Se a mosdóban nincsen, se a fogmosó gyerekek között. Hm... Odaballagtam a padhoz, hogy akkor legalább addig összeszedem a cuccait, erre jobbról a hólétől csöpögő kabátoknak behozott stander mögül két szempár pislogott kifelé. Naná, hogy az egyik az én fiamé volt. Kérdezem: mi érdekeset találtak ott? Mire a fiam sutyorogva közölte: Csak bújkálunk az óvónéni elől, mert nem akarunk fogat mosni. Hát ezzel nehezen tudtam mit kezdeni, de probléma-megoldó képesség megint segítségemre sietett, és közöltem a kisfiammal, hogy rendben van, nem kell, de aki nem mos fogat, annak doktornéni (vagy doktorbácsi) egy hatalmas rozsdás fogóval kihúzkodja a fogait, mert elromlanak. Erre az én kisfiam: Na én mentem fogat mosni! Zoli, jössz? ...

Visszatérve az ebédhez: kaja jól sikerült, ehető volt - szerényen mondva. Aztán előkerült tortácska is, ami szintén fini volt, bizonyította ezt a fülig majszos torkos gyermekeim kinézete. Aztán elmentünk a Lego-kiállításra. Hát ez valami fantasztikus volt! Csodákat műveltek ezekkel a pici kockákkal! Azt nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas, de hogy forgó-mozgó csudaságok is lesznek, az már minden képzeletemet felülmúlta. A kedvencem a kivilágított, több emeletes lakóépület és a táncoló pár volt. Persze édesek voltak az icipici kiscicák, legfőképp amelyiket a tűzöltó épp a fáról mentett, meg a hintaágyban fekvő pár szál hajú mosolygó kisbaba, meg.. és... és... és...

Szóval hatalmas élmény volt. A kisfiam egyiktől a másikig szaladt, nyomkodta a gombokat, majd izgalommal várta, hogy melyikben mi mozdul meg, aztán mikor a végére érve az autó felé mentünk, bánatosan kullogva közölte velem: Anya, olyan jó lenne, ha ez mind az enyém lehetne, de tudom, hogy ez ötvenmilliárdezer pénz! - na erre nem tudtam mit mondani, csak megcirógattam a kisfejét.

Ovis program

Örömmel láttam, hogy új és ismeretlen (remélem nem sokáig :)) rendszeres olvasókat köszönthetek a blogomban! Hát üdv néktek, és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt vagytok!

Ma reggel elindultunk ovis cipőt vadászni Bencusnak, mert ami most van, az már csak hírből benti cipő. Azaz a gumitalp foszlányai, amibe a felsőrész rongydarabjai hősiesen kapaszkodnak még emlékeztetnek valamennyire egy cipő-formára, de már funkciójukat tekintve igencsak elvesztették jellegüket. Persze nem is tudom, mondanom kell-e, az egész városban nem kaptunk. Körbejártuk a már ismert és bejáratott boltokat, de egyikben sem volt. Mindenhol szuper akciókkal, téli vásárokkal kecsegtettek, de sehol nem kaptam, amit kerestem. Ellenben Milánnak lett hirtelen két új pizsije. Alkalmi vétel volt, nem lehetett kihagyni (500 Ft/garnitúra).

Szóval csalódottan kullogtunk haza. Azért az vígasztalt, hogy csodálatos szépen esett a hó. Imádom ezt a látványt. Vezetni benne már jóval kevésbé, mert hát szeretem én irányítani az autót, és őszintén, hülyét kapok attól, ha saját maga parkol be. Attól meg pláne, ha kopog a talpamon az ABS. Dehát így van ez télvíz idején. Persze overálok megint előkerültek, hóangyalkák készültek, szóval volt élvezet. Mindig eszembe jut, mikor első gyermekem született, mennyire élveztem, hogy végre - bár buszmegálló mellett laktunk és épp megállt a busz egy csomó utassal - szóval végre büntetlenül és mindennemű ciki nélkül csinálhatom a hóangyalkát, hiszen ott volt pöttöm Bencus. Ilyenkor újra élheti az ember a gyerekkorát anélkül, hogy bárki is IQ Soft-ra gyanakodna.

Délután megintcsak ovis program volt. Fogadóóra tüneményes logopédus-nénivel, aki szeptember óta fejlesztgeti Bencust. No nem azért, mert bármiféle gond lenne, hanem mert anyuka túlaggódós, és felfedezni vélt bizonyos gyanújeleket. A Nevelési Tanácsadóban jól le is intettek egy pár extrán, sőt szuper extrán teljesített teszt után, és közölték, a fiam már öt évesen is iskolaérett, no para. Azért az én megnyugtatásomra e kedves logopédus hölgy elkezdte fejlesztgetni a grafomotoros tevékenységet, mert ott azért valljuk be (lehet hogy csak amiatt a fránya y kromoszóma miatt) de vannak problémák. Azóta eszméletlen fejlődés kerekedett, hiszen imád a pöckös színezni, magától leül rajzolni, hjaj, micsoda karácsonyfát biggyesztett ajándékba NEKEM! Szóval ügyesedünk.

Jaj, de visszatérve a fogadóórára: nem azt kaptam amire számítottam. Sokkal jobbat!!! Dicséret-halmazt kaptunk ajándékba, és elhangzottak a "nagyon értelmes, okos, szeretnivaló kisgyerek" jelzők is. Hát kell ennél több egy szülőnek? Annyira boldogok voltunk az én drága férjemmel. Hazaérkezvén össze-vissza puszilgattam arany manót, na nem mintha amúgy nem tenném meg, de most extra adag érzelem is volt mögötte - nem "CSAK" az őszinte anyai szeretet.

Aztán komoly megbeszélést tartottunk mi szülők az óvónénikkel együtt, mivel készülődik a farsangi bál. Az a drága szülők bálja. És ugye szokás szerint ehhez dukál műsor is. Kettő is lesz, de nem is akármilyen. Szenzációsak. A hangulat adott lesz, azt hiszem, a többi már csak a résztvevőkön múlik. Erről többet most nem árulok el, bárki eljöhet némi térítés fejében (a vacsora ára mindössze), és megnézheti. Hú, ha olyan klassz lesz mint két éve, fantasztikus éjszakának nézünk elébe. Tavaly azért hagytam ki, mert a pár hetes törpikémet nem hagyhattam itthon. Fontosabb feladatom volt. Na de most... Majd most mindent bepótolok.

Az élet fontos dolgai

Én nem tudom, mi van velem, de kóvályog a fejem. Tegnap is azért maradt el a blogolás, mert iszonyúan fáradt voltam. Ma reggel meg úgy ébredtem, mint akin táncoltak az éjjel, fájt a fejem és szédültem. Barátom, Aspirin segített. A gyerekeken is érződik valami, kitört rajtuk a dili. Nagyon nehezen értettünk ma szót, úgyhogy azt hiszem, ma már pihentetem a hangszálaimat. Folyamatosan rácsodálkozom, hogy Bence milyen praktikákat talál ki, hogy ne kelljen rendet rakni, ezt már csak a délutáni alvás elkerülésének kiharcolása übereli. Ma azért revansot vett az élet, mert a nagy ágyból-menekülés közben az ajtó akart nevelni helyettem, és arcul csapta az én szerelmetes nagyfiamat. Hát azt a sértődést... De természetesen ez újabb okot adott a nem alvásra.

Tegnap családlátogatóban voltunk. Én voltam a sofőr. Hasznosnak bizonyult a nagy autó, mert a hét személyes kedvencem megtelve robogott végig a Velencei-tó partján - és még egy kicsivel tovább. Mivel az alkohol meg én két külön világ vagyunk, evidens, hogy én vállalom ezt a szerepet, mármint az autó-vezetést, a fiúk meg hadd mulatozzanak. Amúgy is, olyan édesek, mikor a hazafele úton a magas maligánfok kontra autó-fűtés hatására nagyokat bólintgatnak. Csak a nyakuk meg ne ránduljon :D

Drága Milánkám talált egy pofás gumilabdát, amit eleinte csak gurítgatott, majd ráhasalt, és hatalmas sikolyok kíséretében ütemes farmozgásokba kezdett. Gondolkodóba estem, hogy most a játék hevében kapta "farba" szegény labdát, vagy észrevette a kinn egymáson ügyködő kutyákat, és próbálta labdán utánozni a technikát, mindenesetre könnyfakasztó volt a dolog. Fuldokolva fetrengtem az ágyon, persze amennyire lehet, észrevétlenül, hiszen nem akartam sem megzavarni, sem önérzetében megsérteni az én drága pici fiamat. De egy feledhetetlen élménnyel megint gazdagabb lettem :D

Azt hiszem, imádott szomszédasszonyomnak igaza van, és nagyon szentimentális vagyok. De azt is érzem, hogy nekem ez így nagyon jó. Az elmúlt két napban egy nagyon-nagyon kedves barátnőmtől két nagyon szép e-mailt kaptam. A tegnapi a szeretetről szólt. Hogy miért szerethetnek minket. A maiban pedig ő biztosított a szimpátiája felől (persze nem ilyen hivatalosan - olyan nagyon érzelgősen, ahogy mi szoktuk "nyalni-falni" egymást :D) és rájöttem, hogy én ezért élek. Hogy szeressek, és hogy szeressenek. Sokáig ebből nekem nem nagyon jutott. Pedig tudom, hogy már kisgyerekként is nagyon vágytam rá. Kiharcolni is próbáltam, kértem, könyörögtem, de nem nagyon kaptam. Most úgy gondolom, hogy ha már csak egy olyan ember van valakinek az életében, mint nekem Ő, akár társként, akár barátként, már megérte létezni. Érzem, tudom... Tehát: köszönök minden csepp szeretetet, amit nekem ajándékoztok. Visszaadom kamatostul, ha elfogadjátok. Puszi puszi puszi!

Rohangászós nap

Természetesen a mai nap sem a pihenéssel telt. Már reggel elindultunk bevásárló körutunkra, mivel ki kellett használni a ma induló akciókat. Elsősorban a pelus volt a lényeg, arany "potrohos" kisfiamnak. Sikerült is vennünk egy fél csecsemőotthonnak elegendő adagot. Nem baj, nem kér enni. Meg aztán el is fér. A másik áruházba szörpért mentünk, mert az nálunk nagyon fogy és ennyire jó áron ritkán van. Szintén sikerült bespejzolni - cirka három kartonnal (háromszor hat üveg, üvegenként két liter). Na erre sem kell gondolni egy darabig. A harmadik boltban Dorkának vettünk egy éjszakai jelzőfényes ledlámpát, mivel elirigyelte Bencusét. Neki már régebb óta van. Persze miért is ne, az új az jobb, most mindkettőnek az kell. Tegyen igazságot aki tud...

Délután meg takarítottunk nagyon. De még mindig van mit csinálni. Szerencsére az én drága férjecském aktívan kivette a részét a dolgokból, leginkább a gyerekek utáni rohangászásból. A porszívózás azért az övé maradt! Én átpakoltam Milán ruhásszekrényét. Gondolkodásra is késztetett, mert majd' belefulladtam a sok ruhába, és érdekes módon sosincs mit ráadni. Rendszereztem, szanáltam, most egy darabig megint van miben járni :D A másik két gyerkőc szekrényét is sorra kerítem a hétvégén azt hiszem.

Arany kicsi Dorinám még mindig szerelmes. Hihetetlen érzés, hogy egy nap kb. 12x elmondja, hogy "anya, nagyon szeretlek!" Reggel erre ébredek, este ezzel fekszem. El sem tudok képzelni ennél szebbet. Én meg sem érdemlem ezeket a csodálatos gyerekeket. Annyit gondolkodom ezen. Igaz, próbálok nagyon jó anyukájuk lenni, megteszem ami tőlem telik, de ezt nyilván nem érdemlem meg. És mégis megkapom. Őszintén, szívből, feledhetetlenül. És ugyanilyen érzés, ugyanennyire csodás, mikor Beni odajön, és belekuporodik az ölembe. Mert tudom, ő így mondja el az érzéseit. Ő nem szereti sem mondani, sem kimutatni, hisz ő pasi, nem simulékony, de néha érdemesnek tart az ölelésére, a puszijára. És tőle ez hatalmas dolog. Igyekszem ezt kellőképpen értékelni, megköszönni neki. Éreztetni vele, hogy nagyon boldog vagyok ettől, hogy imádom, ha hozzám bújik. Remélem, egy idő után kellőképpen gyökeret ver benne ez, és nem csak "ünnepnapokon" kapok ebből a csodálatos élményből.

Icike-picikémnél az érzelem-kimutatás egyelőre abban áll, hogy ha bele merészel valamelyik tesó ülni az ölünkbe, ő indián harci üvöltéssel kilökdösi onnan. Természetesen cirka három másodpercre el is foglalja a győzelemért kijáró öl-trónust, aztán rohan tovább a dolgára. Persze legjobb barátja, NENE (fehér puha takaró) mindenhova elkíséri. Hogy miért NENE? Fogalmam sincs. És miért takaró? Méginkább nem tudom. Talán ez volt kéznél. De tudom, eljön az idő, mikor ő is talál egy puha plüss nyünyörgetni való állatkát, és az lesz az imádott (anya számára utálatos - mert nem moshatom, ha nem visszük visítás van, mert nélküle sehova sem megyünk) alvós cimbora. Egyelőre a kiságy sarkában ücsörögve várja, hogy kisgazdája felfedezze, és megszeresse. Most még nagyon magányos - Elefáncsi úr! Azért ő, mert kutya-cica le van foglalva: Cica Bencusé, azaz már csak egy darab rongy, de valaha esküszöm macska formája volt, a kutyus pedig Dorináé. Ez utóbbi még csak a színét vesztette el. Elefáncsi úrra azért esett a választás, mert kutyán kívül víziló és ő volt kapható és ez volt a szimpatikusabb. Van jó kis csavargatni való ormánya, és cuki farkincája. Talán hamarosan fellángol a szerelem!

Unalom? Mi az???

A mai napot megint nem sikerült (viszonylag) eseménytelenül - vagy legalábbis csak a szokásos körökkel - átvészelni. Már korán reggel maxra emelkedett a pulzusszám. Egy rém kedves és ügyes sofőr (hölgyemény!!!) rosszul mérte fel a távolságot a kereszteződésben és simán lezúzta a kocsink hátulját. Károkozás elismerve, biztosító elintézve, kár felmérve - de akkor is, abban az autóban benne ült a kisfiam!!!!! Még jó, hogy nem történt nagyobb baj. Köszönet érte ismét legjobb barátomnak, a Jóistennek!

Muszáj elmesélnem, ma olyan történt, ami ritkán van a világtörténelemben. Délután Benus nagyon nyűgös volt, sírás, cirkusz, hogy ő kihagyná a délutáni alvást. Jó, akkor csak pihenjünk - mellé bújtam. Átölteltük egymást, betakaróztunk. Hát én még álmodtam is! Igen, yes, aludtam délután! Komolyan! Sikerült! Mikor felkeltem, legalább öt percig gondolkodtam, hogy hol vagyok, és mi történt. Mert olyan marha sűrűn történik velem ilyen, hogy nem volt tiszta a kép jó darabig. Aztán végül sikerült magammal elhitetnem, hogy igen, megtörtént.

Estére adtunk a kalóriáknak. Előkotortam régen elfeledett e-mailezések közül egy receptet. ÖT PERCES SÜTI! Hát apám, ez valóban csúcsszuper! Csak összekuttyintottam, három perc mikróban, és kész a csodálatos csokis sütike. Gyerekek imádják, anya apa tömte, és elég belőle egy adag, olyan laktató. Már meg is fogalmazódtak a fejemben bizonyos változtatások, forradalmasítások, amiket majd legközelebb kipróbálok. Azt hiszem, egy 3 gyermekes anyának ez maga a mennyország, hiszen alig kell vele dolgozni, és mégiscsak édesség a csimotáknak! És persze villámgyors! (én kihagytam a vanília aromát és csak fele cukrot raktam bele, úgyis épp eléggé édes)

Íme a recept:

A  legveszélyesebb sütirecept
5 perces bögrés  csokis süti 

• 4 evőkanál  liszt  
• 4 evőkanál  cukor  
• 2 evőkanál  kakaó  
• 1  tojás  
• 3 evőkanál  tej  
• 3 evőkanál olaj vagy  olvasztott vaj  
• 3 evőkanálnyi  csokidarab (kihagyható)  
• egy csepp vanília  aroma  
• 1 nagy  bögre

Tegyük a száraz  hozzávalókat a bögrébe és keverjük jól össze. Adjuk hozzá a tojást is  és jól keverjük el. Öntsük hozzá a tejet és az olajat (vajat) és ismét  keverjük meg. Adjuk hozzá a csokidarabokat (ha használjuk) és a  vaníliát és ismét keverjük meg.
Tegyük a bögrét a  mikrohullámú sütőbe és kapcsoljuk be 3 percre 1000 watton (magas  fokozaton). A sütemény felemelkedik a bögre széléig, de ne aggódjunk!  Hagyjuk kissé kihűlni és helyezzük  kistányérra.
És miért veszélyes? Mert  így csak öt percre leszünk attól, hogy éjjel-nappal csokis sütit  együnk!

Újra suliban

Ma újra voltunk a suliban, most Benussal, és rendes foglalkozás volt. Hát hihetetlen jó volt őket nézni. És megnyugodva konstatáltam, hogy nagyon jó helye lesz az én imádott nagyfiamnak. Csodálatosak a tanárnénik, nagyon értik a dolgukat, úgyhogy nincs ok aggodalomra. Ha csak azon nem, hogy mennyire rohan az idő, és hogy öregszenek a gyerekek :D Még jó, hogy én nem :D:D
Szóval volt játék, gyártottak madárkát, ami végül a mama páfrányát díszíti, énekeltek németül (merthogy német nemzetiségis lesz a manó), ettek lekváros kenyérkét, meg ittak teát. Hát nagyon klassz volt. Remélem, arany manóm is úgy élvezte ahogy én. Én simán nyomtam a riszát az asztalon ülve :D Még én is megtanultam a Guten Tag-os dalocskát. Ügyi vagyok mi? Még a mamának is előadtuk Bencussal és engem is megdícsértek bibíííí :D

Tegnap voltam imádott szerelmetes doktorbácsimnál. Hát ekkora jó híreket... :D Nincs endó. Gyerekek, NINCS! OHNE! NUKU! Hallelujaaaaaaaaaaaa! Én annyira nagyon boldog voltam! Mondtam is hamar, hogy ilyen faca hírekért máskor is jövök! Volt mindenféle vizsgálat, okosságos, meg tapisságos, a lényeg, hogy letudtam a muszáj-terpeszt, és most egy évig pihenhetek. Ha csak nem jön vissza az az iszonyú fájdalom megint. De megint csak pozitív gondolkodás: bye-bye endó, sohase lássalak többé!

Udvarlás a köbön

Megtörtént a nagy udvarlási ceremónia. Virág és gyűrű átadva. Siker... A hazafelé úton közölte a fiam, két másik kislány is kérte, hogy vigyen nekik virágot. Hárem? Szó sem lehet róla. Bevallom őszintén, egy kicsit megriadtam. Beszélgettem az óvónővel délután, és elmondta, kell, hogy ezen átessen a gyerkőc - mármint a szerelmen - mivel ez a természetes fejlődés része - ilyenkor nagycsoportban. Hát ez van. El kell fogadnom, hogy már ilyen hamar is más nők is fontosak az én romantikus nagyfiam életében.

Töredelmesen bevallom, nem tornáztam. Illetve ez nem egészen igaz, mert simán nyomtam a karizom-gyakorlatokat, miközben emelgettem legkisebb gyermekem, merthogy kb. 125 435-ször kellett felvennem ma is. Ő amolyan kis púpocska, mintha érintésből táplálkozna. Neki nem elég az, hogy lát, neki éreznie kell. Méghozzá minél nagyobb térfogaton és legfőképp a lehető legmagasabban. Na sebaj, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ki kell ezt is élvezni, hiszen olyan rövid ideig kicsik. Annyira gyorsan felnőnek, lásd Don Juan Bence, és hipp-hopp, már nem tart igényt arra, hogy babusgassuk.

Dorina teljesen más habitusú, mint a fiúk. Ő nagyon-nagyon érzelmes - persze a fiúk is, de Dorina kimutatja. Mostmár hetek óta úgy ébredek, hogy mellémbújik az ágyba, átöleli a nyakamat és közli: Anya, nagyon szeretlek! Hát így minden napom csodálatosan indul. Imádom :D Vajon neki meddig lesz igénye erre? Remélem nagyon-nagyon sokáig. Annyira jó szeretve lenni. Várok ám még jelentkezőket :D Viszonzom esküszöm. Kisdobos becsület szó!!! :D

Nem korai???

A hétvége alkalmával belémhasított, hogy talán hamarabb eljön az ideje, hogy leüljünk a fiunkkal megbeszélni a "méhecskét meg a beporzást", mint gondoltuk. Ugyanis a következő eset történt: az én nagyfiam szerelmes. De nem is akárhogyan. Ez egy kitartó szerelem, már középső óta tart. A kislány nagyon szép, nyugtáztam, frankó ízlése van a kiskrapeknak, még ha a sablonos szőke-haj-kék-szem típusból választott is. De péntekre igencsak kiforrott lett ez a szerelem, mert a következő kéréssel fordult felénk a gyerkőcöm: ő szeretne egy gyűrűt vinni a leányzónak. De nem akárhogyan: virágot is kell vennünk! Apa reggel a virágbolt felé kell, hogy vigye a manót, ő választ rózsát. Huh... Nem korai ez? Megmondom őszintén, egy pöttyedlit levert a víz. Azért azt elégedetten nyugtáztam, hogy egy halálosan romantikus lovag a fiam. Azt hiszem, ezt megpróbálom elmélyíteni benne. Csodaszép... De akkor is korai! Bár ha jobban belegondolok, nekem is volt ovis szerelmem, de a mi lángolásunk ott kifújt, hogy meseolvasás alatt a szőnyegen kergetett, mert állandóan mellém akart ülni, amit én meg nem akartam, nem tudom miért, pedig szimpi volt a pacák, de a vége az lett, hogy "rendzavarásért" kiállítottak minket a rettegett piros szekrényhez. Ez volt  a szörnyűséges bünti hely. Na ő ott is kergetett. Virág? Gyűrű? Ugyan... Kergetés, hajhúzás, hátsónrúgás volt az udvarlási technika. Ezek a mai pasik nagyon jól nyomják. Nem? Vagy én csináltam valamit jól. Mindegy is, a lényeg, hogy arany hatévesem keményen udvarol. Hát hol marad az anya-fia szerelem? Én hol maradok? Héééééééé! :D
Más: ma megvolt apósom köszöntése. Nagy party volt, hiszen nyugdíj és 60. szülinap egyszerre köszöntött be. Két gyerkőce (férjem és sógornőm)  + kis család összedugtuk a fejünket, hogy milyen ajándék is lehetne érdemes e nemes alkalomra, míg nagy nehezen megszületett a döntés. Olajfestményt készíttettünk róla. Hát a hatás nem maradt el: meghatottság a köbön. A munka valóban szép lett, nagyon hiteles és gyönyörű. Mi is boldogok voltunk. Remélem, legalább annyira örült, ahogy mi. Gyerkőcök jól kitombolták magukat, úgyhogy remélem jó alvás lesz ma éjjel. Én biztos jól fogok szunnyantani. Elfáradtam a sok izgalomban. Megyek is, elteszem magam holnapra. Pussssz

Javulás

Hát igen, kezdenek a viharfelhők elvonulni, de meg kell mondjam, irtó rosszul indult az új év. Remélem, nem ez lesz a jellemző, mert asszem akkor az idei szilvesztert 35 kg-ra fogyva egy gumiszobában pattogva fogom ünnepelni. De vasból vagyok, nem adom fel. Pláne amíg ilyen csodálatos férjem van, és ilyen fantasztikus gyermekeim.
Azt el kell, hogy mondjam, azóta sem vettem rá magam a tornára. Az izomláz is még csak múlófélben van. Ha holnap nem is, de hétfőn már tutira ráveszem magam a folytatásra. Igenis kitartó leszek. Amúgy valahogyan sikerült két kilót fogynom. És hihetetlen boldogság, hogy már nem hatossal, hanem ötössel kezdődik. Remélem, így is marad. Mert aztán én úgy tudom lifteztetni ezt a két-három kilócskát, hogy azt tanulni lehetne.
Ma lebontottuk a fenyőfát. Azaz a fenyőfákat. Dehát az egyik, a gyerekeké említésre sem méltó, na nem azért mert nem volt szép, hanem mert az egy kicsi műfenyő, nem volt teljesítmény díszteleníteni. A nappaliban lévő viszont annál nagyobb piszkot hagyott maga után. Még a nyomtatóból is a fenyőtüskéket porszívóztam. Azért bár nem volt nagy az idei karácsonyfánk, csodálatos szép dísze volt a nappalinak. Kicsit fájt a lelkem azért, mikor megtanult repülni a nappali ablakból. Dehát ugye egyszer minden elmúlik. Most lapoztunk egyet az élet nagy könyvében és új fejezet kezdődik.

Kedvtelenség

Ma nincs kedvem írni. Leginkább semmihez sincs kedvem. Ma rám ült a ború és nem tudok kikecmeregni belőle. Remélem hamarosan megváltozik ez a helyzet. Addig is belebújok apácskába és magamba szívom a szeretetét. Élvezem a gyerekekkel a hancúrt, és töltődöm. Majd utána írok megint. Jó éjt!

Suli előtt állunk

Először is: izomláz jött, látott, győzött... és letepert. Azt hiszem, hasznos volt a tegnapi torna, hiszen az ülőgumóim is nyikorognak a fájdalomtól. Ilyen nem volt még. Egész nap azon munkálkodtam, hogy nehogy két centinél magasabbra kelljen emelni a lábamat, mert akkor megjártam a kínok kínját.
Persze aztán mégiscsak úgy alakult, hogy el kellett mennem itthonról, így lefele még csak-csak elviseltem a lépcsőzést, de hazafelé az az ötven lépcsőfok a mai nappal hatalmasra nőtt, és olyan magasra kellett emelnem a lábam, mint még soha. Persze ilyenkor mentőöv az agykontroll: miközben a fájdalomtól hatalmas verítékcseppek szaladgáltak rajtam lefelé, én gondolatban megjártam Ibizát, meleg volt és napsütés, és IZOMLÁZAM VOLT! Hát nem jött be. Azért nagy nehezen ezt az akadályt is leküzdöttem.

Hogy hol jártunk? Bizony Bence leendő sulijában. Hihetetlen nagy dolog volt! Szülői fórum volt. Én remegő gyomorral, izgalommal telve kuporogtam az iskolapadban, és hallgattam az ismerős és ismeretlen tanárnénik bemutatkozását, tájékoztatását, és közben azon elmélkedtem, hogy még csak most volt, hogy a karomban ringattam a fiamat, és most naaaagy iskolás lesz. Csodálatos tankönyveik lesznek, merthogy azokat is megnézhettük. A mieink ehhez képest anno nagyon szegényesek voltak. Rengeteg szakkör és foglalkozás is várja a leendő kisdiákokat, így lesz mivel elfoglalni azt hiszem. Talán én már jobban várom, mint ő. Telve vagyok izgalommal. Elképzeltem, mennyire jó lesz ott ülni vele az asztal fölött, és segíteni megoldani a házit. Istenem, de nagyon megy az idő. Emberek, csak én vagyok ennyire szentimentális?

Alakformálás elindult!!!!

És igen! Megtettem! Megvolt vagy húsz perc is azt hiszem... Töretlen akarattal és küzdeni akarással én bizony tornáztam. És most határtalan büszkeség ült picinyke szivemre. Na meg remegés a lábamba. Ami gondolom holnapra izomlázzá gyúrja magát, de sebaj. Nem adom fel. Az öröm és az adrenalin megadta azt a lökést, amely azt hiszem, minden nappal új erőt fog adni ahhoz, hogy folytassam az aerobic-programomat. Igaz, mindezt csak akkor, mikor a gyermekek éppen édesdeden durmolnak az ágyacskájukban a délután szokásos szieszta alkalmával, mivel valószínűnek tartom, hogy a dvd-n tornázó fitnesz-lédit utánozni próbálva alkalmanként esetlen és suta mozgásformáim belőlük is mosolyt (vagy netán röhögést) fakasztanának. Milyen ironikus, hogy eme hölgyemény (akit egy ország ismer), a torna közben buzgón mondogatja, hogy nem kell szégyellni, csak ketten vagyunk. Milyen jó, hogy így van. És persze azi is, hogy ő sem lát. Mi lenne úgy a tornámmal, ha engem stírölve ő is aerobicozás közben a medencébe gurulna a röhögéstől? Hogyan lenne akkor szép kerek popóm, és formás combjaim? Igaz, formájuk most is van, már ha a dór oszlopot lehet formásnak "csúfolni". Remélhetőleg - ha a buzgalmam megmarad - nyárra kicsit átalakulva és lényegesen bátrabban vehetem fel a fürdőrucimat. Azt hiszem, még a centit is előveszem, hogy számszerűsíteni tudjam az átalakult (ideális esetben eltűnt) zsírpárnácskák térfogatát. Azaz inkább a körfogatát. Majd beszámolok az eredményességemről.

Orvostól orvosig

Elég zsúfoltra sikeredett a hétfő. Milánnal megjártuk a sebészetet (kontrollra kellett menni), aztán Bencuskám megkapta a 6 éves korban esedékes oltását. Az én hős fiam nyüszögött egy sort, de utána büszkén elém állt: Látod, anya, csak egy nyüssz volt meg egy aúúúú! - mire én: - Én egy aúval is megelégedtem volna! - Azért volt egy nyüssz is anya. -- Estére már borogatnunk kellett a "hadi sérülést", mert annyira fájt neki. Azért közölte, hogy ma az oviban mindenkinek mutogatni fogja, hisz ez azért mégiscsak nagyon nagy dolog! :)

Ma megint nagyon nagy elhatározásra jutottam. Többet fogok tenni az egészségemért. Merthát az azért mégsem járja, hogy 28 évesen komoly harcokat vívok az endometriozissal és béta-blokkolót kell szednem. Úgyhogy előkerült az aerobic-dvd (hú, csak legyen kitartásom), meg a zöld tea és a homeopátiás kézikönyv. Hátha le tudjuk cserélni a gyógyszert.

Igaz, el kellett azon is gondolkodnom, hogy miért vagyok én örök elégedetlen? Persze csak saját magammal. Mert a körülöttem lévő személyek és dolgok úgy tökéletesek ahogy vannak, az életemet nem cserélném el, na de saját magamat... Arra simán nyitnék licitet. És hogy mi késztetett ez ügyben gondolkodásra? Inkább ki: a férjem. Az én csodálatos társam. Mert miután beoltották Bencust, és kijöttünk a tanácsadóból, megjegyezte: - Láttad az anyukákat odabenn? Nem értem mi bajod van magaddal, klasszisokkal csinosabb vagy náluk! -- Persze gondolhatnánk, elfogult, mert természetesen az is, de valóban, az ott lévő legsoványabb anyuka is egy húszast rám vert, pedig neki csak egy gyermeke volt. És igen, három gyermek után a 60 kg-mal tényleg nem lenne okom panaszra. Úgyhogy elhatároztam, nem a fogyókúra lesz a cél, hanem a mozgás. Azt iktatom be a hétköznapjaimba. Talán az össze-vissza ugráló ketyegőnek is jót fog tenni. Álljunk pozitívan a dolgokhoz. Csak az a gond, hogy bármikor hasonló elhatározásra jutottam, sosem volt kitartásom végigcsinálni. Remélem, most menni fog.

A kezdetek

Ma úgy döntöttem, blog írásába kezdek. Nem tudom mi fog kisülni belőle, hiszen nagycsaládos anya lévén a pihenés és szabadidő - igencsak szépen hangzó -  szavak törlődtek a szótárból, de hangsúlyozom: EZ NEM PANASZ! Sőt, életem legnagyobb örömforrása. Ugyanis állítom, én erre vagyok hivatott: anya lenni. Egyszerűen elképzelni nem tudok szebbet. Pedig volt úgy, hogy nekem csak egy csoda adatik, de szerencsére az élet másképp rendezte. De erről majd később.

Magamról: 28 éves vagyok, három tüneményes, okos gyermek anyukája. Férjemet 20 évesen ismertem meg, ő akkor volt 27. Már az első pillanattól fogva tudtam, ő lesz az, akivel leélem az életemet. Hogy honnan? Fogalmam sincs. Tudtam, és kész. Persze hónapokig magamnak sem vallottam be. És lám, mi sült ki belőle. Lassan nyolc éve együtt élünk, fészket raktunk, gyarapodtunk, ő őszül, én fiatalodom :D És mi lettünk a világ legbüszkébb szülei! Igen, tudom, minden normális szülő ezt gondolja, de olyan jó kimondani, hát még érezni! És valóban van okunk végtelenül büszkének lenni.

Nagyfiunk, Bence most utolsó éves ovis. Összead, kivon, ismeri a betűket, leírja a nevét, azt, hogy anya, apa (meg amiről nem tudunk :))
Kislányunk, Dorina márciusban lesz három éves. Két éves volt, mikor nappal szobatiszta lett, pár hét múlva már éjjel sem kellett pelus. És persze ekkor már folyékonyan beszélt.
Icike-picikénk, Milán december 3.-án lett "öreg" egy éves. Hát ő a mi véletlen gyermekünk. Ezzel együtt egy hatalmas csoda. Ugyanis ő úgy költözött a pocakomba, hogy küzdök az endometriozis nevű betegséggel, és amúgy is, még a kislányom születése után nem került helyre odabenn minden, még szopott a hercegnő, szóval esély a nullával egyenlő. Apával egyetlen egyszer voltunk felelőtlenek. Ergo: neki jönni KELLETT. Terveztünk mi harmadik babát, annak ellenére, hogy elvileg már a második sem nagyon lehetett volna, őérte harcoltunk is sokat (majdnem két évet), nade azért én egy-két évet vártam volna még. Persze ember tervez, Isten végez. Hát nálunk végzett. És elég jó munkát. Köszönet érte.

A terveimben szerepel még gyermek, de ez nagyon távlati terv. Attól függ, lesznek-e olyan körülmények, hogy merjünk vállalkozni rá, mert egyelőre ott tartunk, hogy örülünk, ha ennek a három mazsolának megadhatunk mindent, ami szükséges. Az is igaz, hogy eddig nagyon kegyes volt hozzánk az élet, mert bármit elterveztünk, mindent sikerült megvalósítanunk, bármennyire is úgy tűnt, nem lehetséges. Értem ez alatt legfőképp a három gyerkőcöt, aztán a nagy lakást (jelenleg egy négy szobás lakással büszkélkedhetünk), és a nagy autót. Megdolgoztunk érte.

Lassan befejezem a bejegyzést, készülődünk fürdetéshez. Nálunk ez hétkor kezdődik. Igaz, ma rövid nap lesz ilyen szempontból, mert a két nagyot kölcsönkérték. Nagyszülőznek. Ez egyébként hihetetlenül kettős érzés. Ilyenkor szoktuk nyugtázni a férjemmel, hogy egy gyerek nem gyerek. Szinte tapintható csönd van ilyenkor és üresség. Hiányoznak nagyon. Persze megvan ennek a pozitív oldala is, hiszen gyerekek örülnek, mamáék örülnek, számunkra lazítás van. Én sosem voltam az a "lepasszolós szülő", aki minden hétvégén (jóesetben) odalökdösi a gyermekét, hogy neki szabadsága legyen. Elképzleni sem tudnám. Ezek az alkalmak sem azért vannak, hogy pihenhessünk, hanem mert igény van rá mind a gyerekek, mind a nagyszülők részéről. Én pedig, mivel nekem sohasem alakulhatott ki ilyen nagyszülő-unoka kapcsolatom, nem leszek ennek akadályozója - sőt, inkább szorgalmazom . Én drága nagymamikám nagyon messzi él, 220 km választ el bennünket egymástól, így nem voltak gyakoriak a látogatások. Nagypapám Angilában él. Másik két nagyszülőmet sohasem ismerhettem meg. Őszinte leszek, hiányoztak nagyon az életemből. Hát most tényleg befejezem, neked, kedves olvasó, pedig jó szórakozást a bloghoz (bár nem ez az elsődleges cél), és remélem, bizonyos esetekben tanulságos, és segítséges nyújtó bejegyzések is születnek majd.