Lázas készülődés

Ma nagyon nagy készülődésben voltam. Ugyanis holnap jönnek vendégek megköszönteni Dorinát, hiszen igen éltes lett angyalom, betölti hamarosan a három évet. Sütöttem rántotthúst, fasírtot, csináltam francia salátát, meg megsütöttem a holnapi nap fő attrakcióját, a szülinapi tortát. Na ez szegény olyan szerencsétlenre sikeredett, legalábbis szerintem. Annyira elképzeltem, gondolatban már megcsináltam, kidíszítettem, hát közel sem jár ahhoz a mostani formája. Azért remélem örülni fog neki a hercegnőm. 

Mi ma megköszöntöttük a gyermekeket. Én több ok miatt is nem szeretek együtt köszönteni másokkal. A mama köszöntése az legyen csak az övé, a mienk is kis családi banzáj :D Ez így van jól. Holnap csinálok dínom-dánomot, meg a torta is holnap lesz, de az ajándékot odaadtuk. Volt nagy-nagy öröm. Dorina kapott játékkonyhát, egy nagyon szép babát, ami olyan mint a barbie nagyobb kiadásban (Witch), meg a mostani mániája a Chi-Chi love kiskutyák - na ebből is kapott négyet. Ez utóbbi nagyon megtetszett Milánnak is, és szerette volna megnézni, mire Dorka jött mérgesen apához:

- Apa, Milán el akarja venni a boldog szülinapomat! :D

Benit is megköszöntöttük, ugyanis neki meg hamarosan névnapja lesz. Az ő első neve Krisztián, mint apukájának, és mivel szegénykém karácsonykor született (épp 24-én), így meg szoktuk ezt a névnapját is tartani. Ő kapott egy ismeretterjesztő könyvet (Hogyan készül c.), egy autós készletet, amiben van két autó meg kilövő rugókkal, meg egy foglalkoztató füzetet. Meg is beszéltük, hogy holnap azt fogja csinálgatni (nagyon szereti), meg az esti mese helyett az új könyvet tanulmányozták apával. Olyan boldog vagyok, hogy örültek! Nagyon örültek! És ez mindent megért.

Ezt még le kell írjam: a héten megcsináltam életem első túrófánkját. Hát ez többszörös meglepetés volt nekem. Egyrészt: ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb csinálok. Másrészt: hihetetlen nagy buli volt, ahogy ezek a jópofa labdacsok saját magukat forgatják az olajban. Esküszöm: én voltam a szurkoló tábor. Komplett versenyt csináltam, szurkoltam, szóval nagyon jól mulattam. Olyannyira megtetszett, meg annyira megszerettük, hogy most ott várja fél kiló túró, hogy holnap megcsináljam. Alig várom, hogy újra ott szurkolhassak a lábas fölött :D

Aki ismer, az tudja, hogy én teljesen érzelmi síkon élem az életemet. Ezért is tökéletes társ számomra a férjem, hiszen ő velem ellentétben abszolút racionális, szóval szépen kiegészítjük egymást. Az én érzelmes lényemnek csodálatos jelentőséggel bír a tegnapi nap. Rá kellett jönnöm, mennyire igaz az, hogy a bajban ismerszik meg, ki a jó barát. És komolyan, hihetetlenül jó érzés volt, hogy tegnap két barátnőm is felhívott, hogy segítsenek abban, hogy az én férjem munkát találjon, van, aki meg azt érezteti folyamatosan, hogy igenis aggódik értem, fontos neki a lelki állapotom, és ha kell, ott a válla. Ez nekem olyan nagyon-nagyon sokat segít! Köszönöm nektek! Tiszta szívből köszönöm! Ha nem is lesz a munkákból semmi, nem ez a lényeg, hanem az, hogy gondoltatok ránk! 

Még utószónak annyit: mostanában csodálatos ébredéseim vannak. Kaptam a férjemtől egy jácintot. Ő most kinyílt, és csodálatosan illatozik. Mikor kinyitom a szemem, napsütés fogad, madárcsicsergés, és a virágillat. És ez hihetetlenül jó érzés a hosszú hideg tél után! Nagyon jót tesz a lelkemnek, hogy így kelhetek fel. Amplik, ezt akartam átadni neked!

Érzelmi anarchia

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék. Ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, mostanság nehezen megy. Pedig én az a fajta ember vagyok, akinek mindenről van véleménye, mindenhez hozzá- illetve beleszól, nem lehet lelőni. És most nem megy. Két napja már a főzésbe temetkezem, a férjem meg is jegyezte, hogy rámtört a mánia. Pedig dehogy, még el is magyaráztam neki, miért van. Őmiatta. Hogyha mással nem is, ezzel is örömet tudjak neki okozni. Mert nagyon nehéz napokat élünk.

Mint afféle magyar ember, méghozzá nem is kisdarab (190 cm), szeret enni. Azaz jókat enni. Tegnap nekiálltam, csináltam husilevest, rántotthusit, kétféle sültkolbászt, krumplipürét, párolt zöldséget. Ma borsófőzeléket főztem, pulykát sütöttem, megcsináltam életem első túrófánkját (ha tudom, hogy ez ilyen egyszerű, már hamarabb nekilátok), meg két tepsinyi pizzát kisütöttem. És tényleg csak azért, hogy örömet okozzak. De nem örült. Jót evett, aztán megint ott tartunk, hogy egymást marjuk. Azt hiszem, nagyon felőröl bennünket ez a munkanélküli állapot. Ki kell mondanom: félek. Nagyon próbára tesz ez az időszak bennünket, de próbálok én is türelmes lenni, nem rátestálni másra az én nyűgömet. De egyszerűen ez olyan, mintha egy kényszerzubbonyban lennék, és nem tudnék szabadulni. Csak üvöltve próbálom magam kihúzkodni valahogy belőle, de azt sem tudom, merre kezdjem. Csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. De a hogyan az a holnap rejtélye. 

A talpon maradásomat a gyermekeim segítik, az ölelésük, az, hogy meglátnak, futnak, hozzám bújnak. Ma is például lementek apával biciklizni. Nagy boldogság volt, hiszen végre itt a jó idő, ki lehet menni. Én itthon maradtam pizzát sütni. Mikor hazajöttek, hatalmas ölelés fogadott, Dorinától meg az, hogy anya, nagyon szeretlek! Hát nem lehet itt belesüllyedni a problémákba! Pláne, ha még grátisz kap az ember ezek mellé egy igaz barátot. Hogyan van az, hogy megismerkedsz valakivel, és úgy kezdesz el vele beszélgetni, mintha gyerekkori barátod lett volna? Hogy rögtön tudod adni a bizalmat, a nyíltságot, szívesen segítesz, szívesen mész, pedig nem régóta ismered? Nekem ez eddig közhelyesnek tűnt, de most megéreztem, hogy igenis létezik ilyen. Egy testvér-lélek a közelemben. Holnaptól őérte is köszönetet mondok. Természetesen a többi barátomért is, akik megtisztelnek a szeretetükkel, a bizalmukkal. Hiszen nekik köszönhetem, hogy mostanság már nem érzem magam oly nagyon egyedül.

Csontkovács és hit

Nah ma végre eljutottunk csontkovácsiába. Hát esküszöm, a mai napig nem tudtam, hogy én tudom a lótuszülést. Igaz, a mairól sincsenek igazán konkrét emlékeim, csak az, hogy "hajtogatás" közben veszettül nézem a falon az anatómiai képet, és megállapítom, hogy na, egy-két perccel ezelőtt még én is ilyen voltam. De mostmár a lábam a hasamban van, a karom a lapockáim között, ahhoz meg tükörbe kellett néznem, hogy megbizonyosodjam róla, hogy a fejem a nyakamon maradt. Meg aztán az sem volt rossz, mikor egy hirtelen rántás nyomán a lábam tőből kiszakadt, legalábbis érzeteim szerint úgy kezdett lifegni, mint a rongybaba lába. Na jó, végül minden a helyére került, és esküszöm, utána kb. 5 kg-val könnyebbnek éreztem magam, na de egy darabig most biztos kihevergetem az én ma reggeli "jótékony traumámat". 

Ezt követően átballagtam  a saját lábaimon (!!!) Bach virágterápiára. Hát hogy ez milyen izgalmas! Nagyon-nagyon tetszett az előadás, legfőképp, hogy számmisztikával kezdtünk, és azt én imádom. Szerintem nem kell mondjam, hihetetlenül betalált. Olyan fura érzés, mikor találkozol egy vadidegen emberrel, hebegsz-habogsz kezdetben, ő meg tökre ismer. Nem győztem pirulni. Ennél a résznél már arra is vigyáztam, mire gondolok, nehogy következményei legyenek. Egy hatalmas lelkizés, emlék-kotorászás, elemzés után megkaptam a személyre szóló esszenciámat. Döbbenet volt az is, hogy a virágképek közül pontosan azokat a virágokat húztam ki látva és lefordítva is, amelyikek a problémáimat - a tényleges problémáimat és szorongásaimat - kezelni hivatottak. Pedig esküszöm, négyet húztam, és 39 lap volt. És olvasgattam, tök más és másra jó minden virágocska. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem ezeknél a részeknél mindig kiráz a hideg. Persze jó értelemben. 

És itt jön elő a hit. Teljesen mindegy, hogy miben hiszünk, vagy minek hívjuk, a hit az kell. Támaszt nyújt minden nehéz helyzetben, és melegíti az ember lelkét az örömökben. Reményt ad, vezet, támogat. És azt hiszem, a kulcsszó itt a reményen van. Mert addig, míg hiszek abban, hogy van valaki vagy valami, ami egy emberi ész számára felfoghatatlan pozitív erővel az én életemet, az utamat egyengeti, és hiszem azt, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, minden egymásnak egyenesági következménye, minden egymással ok-okozati összefüggésben van, addig nincs miért félnem, él a remény. Ez nem azt jelenti, hogy ülök a babérjaimon, mert az út megmutattatik, de azt megtenni nekem kell.

Emlékezetes kirándulás

Egy nagyon aranyos "gyerekszájas" bemondással kezdeném. Az történt, hogy délelőtt a jó időt kihasználva gyorsan autóba ültünk, hogy elmenjünk sétálgatni, levegőzni kicsit a Velencei-tó partjára. Persze meglepetésnek szántuk a gyerekeknek, nagyon szeretnek ott kirándulni, úgyhogy nem mondtuk el. Bence egyfolytában kérdezgette, mi lesz az úticél.

- Megyünk az orrunk után!

- Akkor kérdezzétek meg az orrotokat és mondjátok el nekem! :D:D:D

Egy döbbenetes élménynek voltam részese pont ezen út közben. Elmesélem. Kb. másfél éve egyszer pecázásból tartottunk hazafelé, mikor az egyik kereszteződésben észrevettük, hogy egy mozgássérült ember a szűken bevett kanyar miatt felborult a motoros tolószékével. Persze azonnal megálltunk segíteni, felállítottuk a kocsiját, és beleültettük. Megkérdeztük, ne vigyük-e inkább be a faluba, nem kért belőle, de nagyon hálásan köszöngette, hogy segítettünk neki, hiszen egyedül semmire sem ment. Elbúcsúztunk.

Ma ugyanazon az úton mentünk. Ő ott állt az út szélén, és ahogy meglátta az autót, őrült integetésbe kezdett. Természetesen néztem a visszapillantót, hogy vajon mindenkinek integet-e, mert olyan felfoghatatlan volt számomra, hogy ennyi idő távlatából még emlékszik ránk. Hát bizony csak bennünket tisztelt meg az üdvözlésével. És innentől nyilvánvalóvá vált számomra az, amit igazából eddig is tudtam, hogy mennyire apró, mások számára jelentéktelen dolgok, egy icipici fáradság is elég ahhoz, hogy örökre beleírjuk valaki lelkébe a nevünket. És óhatatlanul is kijött belőlem (bocsánat amplik :D) hogy mennyire lelkiszegények az emberek. Hogy mennyire nem tudják azt, vagy nem értik, vagy nem érzik, hogy egy apró kedvességgel mekkora örömet okozhatunk másnak és ezzel saját magunknak is. Természetesen nem általánosítok, mert nem szabad, és nincsenek előítéleteim sem, csak nagyon-nagyon rossz tapasztalataim. Viszont azt is el kell ismernem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert én mind párkapcsolatban, mind barátban megtaláltam az én lelki társamat. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük.

Farsang

Hát pénteken megvolt a farsangi mulatság. Majdnem szétszakadtam a nagy igyekezetben, hogy elkészüljek mindennel. Csütörtök este még nagy jelmezgyártásban voltam, ugyanis szégyen/nem szégyen, az előző napok bokros teendői miatt ez elmaradt. A kard kész volt, a mellvért is hellyel-közzel, de egy páncélos lovag ilyen hiányos öltözetben nem mehet sárkányt ölni, nem igaz? Merhogy ez lett a kitalált történet. Beni, mint páncélos lovag megvédi Dorina királylányt a sárkánytól - amit megfelelő sablon hiánya miatt magamról mintázva gyártottam le. :D Szóval ez lett a végeredmény (mellékesen megjegyezném, a mellvérten a címernek jelentősége van, hiszen a három testvér nevének kezdőbetűje van rajta kardra felfűzve):

 

Milán ilyen TÖK JÓ jelmezben feszített!

Ezt persze nem én gyártottam, bárcsak ilyen ügyi lennék, meg időm lenne. De közcsodálatnak örvendett kicsi tököcske, legkisebb, legTÖKÖSEBB lévén :D Szerencsére nagyon jól érezték magukat, játszottak, ettek-ittak, aztán jöttünk haza. 

Aztán délután elvitte őket mama-papa, én meg mentem babázni. Egy édes kicsi-pici csöppség született a szomszédba, és azt hiszem, belehaltam volna, ha egy kicsit nem dajkálhatom meg. Viszont egy sokkal mélyebb, sokkal komolyabb dolgot is átéltem. Azt hiszem, úgy érzem, egy igaz barátra is szert tettem. Olyanra, akire büszke az ember. Akivel szívesen megy végig az utcán, azt gondolva: Igen, látjátok? Ő velem van, a barátom! És én büszke vagyok rá! Mert szép, mert okos, mert jó anya, mert jó társ, és legfőképp csodálatos ember. Csak most egy kicsit szomorú, egy kicsit nem találja a helyét, de tudom, hamar eljön az idő, amikor újra megtalálja önmagát, és büszkén mutatja három csodálatos gyermekét, és azt, hogy ő adott életet nekik, ő neveli őket. És nem is akárhogy. Mert bizony, nem minden anyának annyira fontos a gyermeke lelki világa, mint őneki. És nem lennének ilyen szeretetre méltóak a nagyobb gyermekek sem, ha nem így lenne. Mert én akármikor meglátogatom őket, kapok bújcit, kedves szót, nem közömbösek, sugárzik belőlük a szeretet. De tegnap egy kicsit eltörpült a nagy lelkizés mellett az öröm, hogy foghattam azt az édes kisbabát, és szeretgettem a nagyobbakat. Mert most szükség volt a mélyenszántó beszélgetésre. És igen, jól esett. Nem az, hogy egy jó ember, egy nagyon jó ember kétségbeesett és bánatos, hanem az, hogy megbízott bennem, számított rám. Azóta töröm a fejem, hogyan tudnék egy kicsit segíteni neki.

Beszélgetés közben eszembe jutott mindaz, amit én éreztem akkor, mikor a harmadik gyermekem született. Tulajdonképpen ugyanezt éreztem én is, igaz, nem ennyire sarkosan. De pont ilyen lelki hullámvasúton mentem keresztül, és most nem teszek mást, csak élvezem az anyaság csodáját. Mert miután megszoktam az új élethelyzetet, miután én is megtapasztaltam azt, hogy igenis képesek vagyunk mindegyik gyermekünket egyformán szeretni, és igényeikhez mérten mindegyik vágyait kielégíteni, lecsillapodott a lelkemben háborgó tenger, és megnyugodtam. Már nem féltem többé. És most ott tartok, ahogy említettem is, hogy újra át akarom élni. Pedig nem hittem volna, hogy én valaha is ezt mondom és nem is telt el oly sok idő, de egyre komolyabban fontolóra veszem a családbővítést. Természetesen nem azonnal, és nem is közeli terv, de egyre biztosabban érzem, valaki még várja odafenn, hogy hozzám érkezhessen.

Újból feltört érzések

Kellemes nap volt a mai. A reggeli gyors bevásárlás alkalmával - a több napos bezártság után - felfrissültem, meg is táltosodtam, úgyhogy főztem ebédre csirkemáj-rizottót meg tejszínes tepsis csirkemellet rizzsel - én ettem még hozzá barackbefőttet. Nagyon jól esett. Hogy finom volt-e, arról nem nyilatkozom, haza nem beszélek. A lényeg, hogy megteltek az éhes pocakok. Ma végre - Beni kivételével - már mindenki jót evett. Milán egészen hozta formáját, mostmár öt percenként kiabál, hogy mámmám. Ha megneszeli, hogy valaki a konyha felé megy, mélyrepülésben, hajtóműveket sugárhajtásba állítva rombol utána. Mostmár tudom, ez így van jól. 

Beni még nagyon csúnyán köhög, nyakló nélkül tolom bele a Stodalt, az oscillo-t, a Spiropentet (na ezt azért csak óvatosan), vitaminokat, és egyéb más, jótékony hatással lévő csodaszert, ami még itthon fellelhető és alkalmazható. Hát csoda, hogy szegénynek nincs étvágya? Elég ezt a sok izét megemészteni. De legalább már nem morog minden alkalommal, hanem csendben tűri a sorsát.

Délután elrohantam  babalátogatóba. Tegnap este megszületett a szomszéd kisbaba, és nekem feltétlen el kellett mennem, hogy magamba szívjam egy kis részét a születés csodájának. És láttam, ott feküdt az ágyacskájában (azaz LÖKhajtásos szuperkocsiban) és édesen aludt. Imádtam és imádom. Alig várom, hogy hazajöjjön, és esküszöm kölcsönkérem néha! :D Hihetetlenül magával ragadott az érzés. Ahogy tegnap is írtam, nagyon rámtört a vágy, hogy átélhessem mégegyszer. Most, hogy láttam a babát, le is tisztázódott bennem, hogy igen, nekem még egyszer, később, de egyszer még ott kell lennem a szülőszobában. 

A férjem kicsit most utál is miatta. Meg jókat mosolyog. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire vágyok rá, és nagyon meglepte, mert más nő egy szülés után azt mondja, ő aztán soha többet, én meg már lassan óvodát nyithatok. De ha egyszerűen nem bírok betelni a gyermekeimmel. Sem velük, sem az általuk ajándékozott csodával. A születés csodájával, a fejlődés csodájával, mely minden nap újat ad, egyszerűen imádom.

Na szóval, én kicsi férjem próbált diszkréten rávilágítani, hogy nem biztos, hogy kéne vállalnuk még gyermeket, de valahogy azt is éreztetni akarta, hogy megérti az érzéseimet, így kibökte:

- Nem vállalnál inkább béranyaságot? :D

Behaltam. Egy nap távlatából ez már nagyon vicces, jókat mosolygunk rajta, de komolyan elgondolkodtatott a dolog. Félreértés ne essék, nem vállalnám, semmi pénzért. Na jó, erkölcsi megfontolásból nyilván, tehát ha valakinek ezen múlna a családi boldogsága, hogy én hordok ki neki egy babát, nyilván megtenném. Pénz nélkül is. De azt tudom, ha ilyen dologra vetemednék, abban a pillanatban, amikor oda kéne adni a babát, egy kicsit belehalnék. Elképzelni sem tudom, mekkora lelki törést okozna. Hisz én az a fajta vagyok, aki már az első pillanattól (konkrétan a pozitív teszteléstől - azaz még előbb, a megérzésektől) iszonyatosan nagyon kötődik a babához és ki is alakul egy mély érzelmi kapcsolat. Természetesen nem tudhatom, hogy ha tudnám, hogy az a gyermek nem az enyém, hogyan élném meg, hogyan viselkednék, de nem bírnám magam elképzelni ebben a helyzetben. Aki akar vessen meg ezért.

Pontosan az olyan dolgok miatt vannak bennem ezek az érzések, a fellángolt újból anyának lenni akarás, amit ma este Dorkától kaptam. Fektetéskor leültem az ágy szélére. Elkezdtük a bejáratott szokás szerint egymás arcát simogatni. Én az övét, ő az enyémet, mire közölte velem:

- Anya, te vagy az én tündérem! - kell ennél több? Nekem nem. Ettől vagyok én a világ legboldogabb anyukája!

Anyatigris mindent legyőz

Jelentem: én vagyok az erősebb, legyőzöm a gyerekeim betegségét, mindegyik egyre jobban van. Délután már lázuk sem volt. Sőt, mintha a köhögés is hagyna alább a nagyoknál. Hihetetlen ölre menő küzdelmeket vívunk Mr Bacilussal, és időnként, mikor a fáradtság a tetőfokára hág nálam, úgy néz ki, győzhet, de újabb erőre kapok, hiszen ANYA vagyok, vagy miszösz, és kegyetlenül lecsapok! Előveszem bacigyilkos fegyvereimet, támadásba lendülök, és hol egy kis homeopátiával csapok le, hol a testgyertya végtelen erejével vetem be magam, de amíg csak tudok, keményen küzdök. Az én betegségemet olyannyira elfelejtettem a nagy harcoskodásban, hogy alighanem el is tűnt. A kínzó vesefájdalom meg torokkaparászás maradt, meg mintha néha köhögnék is, de nem vagyok benne biztos... 

Miluskám szerencsére már nagyon jókedvű. Olyan édes bújcikákat ajándékozott ma nekünk, mintha hálálgatná a gondoskodást. És újfent meg kellett állapítsam, hogy csodálatosan okos. Mindent megért és megcsinál. Pl. ledobálta az összehajtogatott és elrakásra váró ruhákat. Én szépen megkértem, ha ledobta, szedje össze. És apám, nekiállt, és mindet felrakosgatta az ágyra. Szemem szám tátva maradt. Aztán: kézenfogva húzott valahova (általában a konyha az úticél, állandóan éhes), mire én megjegyeztem, mostmár nem megyünk, mert itt az idő pancsizni. Erre ő: kiballagott a fürdőszobába, leült a zuhanytálcával szembe a kis fellépőre, és türelmesen várta, hogy utánamenjek, megcsináljam a vizet, és vetkőztessem. Hihetetlen, hogy minden szót, minden mondatot megért és akként cselekszik. Sokszor elgondolkodom, hogyan gondolkodhatnak ők. Mi járhat a még oly csekély tapasztalattal rendelkező agyukban. Sokkal-sokkal többre képesek, mint azt az ember gondolná. Legalábbis én. Ja, és este kimondta azt is apának, hogy pápá. Aztán többször sem, mert annyira boldog lett, hogy örülünk és körbeugráljuk, hogy egyfolytában csak vigyorgott. Mostmeg már az igazak álmát alusszák angyalkáim. 

Ma drága amplik szomszédom elment szülni. Hát esküszöm, úgy izgulok, mintha minimum én mentem volna. Délután, mikor elvittem orvoshoz, a nőgyógyászati váróban annyira elkapott az érzés, hogy én MÉG át akarom élni az életadás csodáját. Annyira vágyom arra, hogy az életben csak még egyszer egy kicsi életet gondozhassak már a pocakomban is, hogy érezzem a fészkelődését, hogy tudjam, ő egy belőlem létező kis csoda. ANNYIRA SZERETNÉM! És csak néztem a hasam, és ellentétben az egy-két héttel ezelőtti megnyilvánulásommal most ez jött ki belőlem, hogy: fúj, de lapos! A gömbölyű, az szép! Az igen! Apa, pumpáld fel!!! :D (ezzel viccelődtünk sokat, mikor lufinak hívtuk a pocimat, és ő volt a bűnös, mert ő pumpálta fel). Előjöttek azok az emlékek, hogy éjszakánként nagykifli-kiskifliben alszunk, de a terhességek alatt nagykifli-kiscipó lettünk (meg néha zsömle). És a szülésznőm intelmei ellenére nem győztem cirógatni, simogatni a hasamat, nem azért, hogy ellene tegyek, hanem egyszerűen nem bírtam megállni. Tudattalanul is odavándorolt a kezem és csak simogattam, simogattam, egészen belefeledkeztem a közvetett babaszeretésbe. Ó, Istenem, bárcsak mégegyszer megadatnék ez nekem!

Sípolós gyerekek

Ma ismét orvosnál voltunk, a változatosság kedvéért most mindhárom gyerkőccel. Mint valami futószalagra, úgy raktam fel a gyerekeket egymás után az ágyra, doktorbácsi meg diktált: ő is sípol, ő is sípol, jééé, még ő is sípol! (Tessék, nem kell nekünk hasnyomkodós sípolós játék!) Nahááááááát - gondoltam, nekem ebből csak az a fránya köhögés jutott, ami mint egy gejzír tör fel tulajdonképpen percenként a gyerekek torkából. Ráadásul olyan szörcszörejekkel, hogy csoda hogy a doktorbácsi még nem ment halláskárosodással betegszabira. Szóval ovi nincs, csak itthon játszás de az dögivel :D

Beni ma álomgyerek volt. Szót fogadott, mindent megcsinált, rendet rakott, kistesókra figyelt, evés után elpakolta a tányérját poharát (jó, ezt azért többnyire megcsinálja, de szereti elfelejteni én meg nem várom el). Úgyhogy este meg is jegyeztem neki, milyen csodálatosan viselkedett ma, egyszerűen egy rossz szót nem tudok szólni, nagyon nagyon büszke vagyok, mire ő:

- Anya, jó lenne, ha mindig ilyen édes lennék? 

- Igen, nagyon jó lenne. Azt azért tudd, hogy bárhogy viselkedsz is, bármit csinálsz is, én nagyon szeretlek akkor is, de nagyon boldog lennék, ha így viselkednél mindig.

- Na jó, anya, akkor mindig ilyen leszek!

Szóval volt eredménye a sok dícséretnek, amit kapott minden egyes alkalommal, mikor ilyen édes volt. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rá. 

Ő is büszke lett magára este, mert az történt, hogy rátört a hányinger és mint az elefánt törtetett végig a lakáson, hogy időben elérje a vécét (ezúton is bocsánat a szomszédoktól), így annak peremébe kapaszkodva tekintette meg újra a vacsoráját. Említést is tett, hogy a kukoricás-sonkás melegszendvics volt a hibás! Ez volt az első alkalom, hogy a mellékhelyiségben intézte eme tátottszájas tevékenységet, mert eddig ahol rátört, oda rakta - én nagy "örömömre". Fogmosás közben kérdezgette is: 

- Anya, ügyes voltam, hogy a vécébe hánytam? Ügyes voltam?

- Nagyon-nagyon ügyes kisfiam! Ma egész nap csodálatos voltál, nagyon büszke vagyok rád!

És rá kellett újra jönnöm, mennyire nagyon fontos neki az, hogy megerősítést kapjon, hogyha jót cselekedett. Hogy mennyire fontos, hogy megdicsérjem. De miért csodálkozom? Nekem pont ilyen fontos volt, és fontos a mai napig. Képes vagyok egy ebéd alatt akár 15x megkérdezni a férjemet, jót főztem-e, ízlik-e, szegény meg csak hősiesen bólogat, két falat között meg megdicsér.

Na el ne felejtsem, vele is volt egy jó kis diskurzusunk este. Orvosok és egyéb kapcsán szóba kerültek a vércsoportok, konkrétan gyermekeink vércsoportja. Na most ez nagyon izgalmas minálunk, ugyanis Bence B+, Dorina A+, Milán meg AB+. Na ezt csináljátok utánunk! Én B- vagyok, Krisz A+. Ebből kerekedett az a párbeszéd, hogy pont ellentétesek vagyunk, mire én: 

- Persze és ez  úgy is vagy, ha te azt mondod A, én azt mondom B

- Igen, és ha azt mondom pozitív, te azt mondod negatív!

És igen, van ilyen, sőt még a horoszkópunk is pont ellentétes jegy (én Ikrek, ő Nyilas), mégis tökéletes a harmónia kettőnk között. Nem azt mondom, hogy nincsenek súrlódások, pláne ebben a feszült időszakban, de tudom, határozottan tudom, hogy nála jobb társat keresve sem találnék. Ő az az ember, akiről kislány koromban álmodoztam. De tényleg. Elviseli a rigolyáimat, nem támad, hanem inkább megszeretget, mert tudja, abban a pillanatban arra sokkal nagyobb szükségem van, és inkább egy nyugodtabb pillanatban megbeszéljük. Csak néha ugye a nemtörődömség, amiről írtam is. De ezt általában áthidalja, ahogy megérzi, hogy szükségem van rá (hellyel-közzel). Szóval szeretem őt nagyon nagyon!

Köszönet nektek

Jelentem: egy hónap alatt (!!!!) több mint ezerszer látogattátok meg a blogomat. Nagyon köszönöm nektek, hogy olvastok, együttéreztek, hozzászóltok, segítetek, szóval azt, hogy itt vagytok! Köszönetképp egy kis tavaszt küldök nektek (nem volt egyszerű döntés, melyik csodás képet osszam meg veletek, így többet is rakok)

Milán nagyon beteg

Tegnap elmaradt a bejegyzés, mert nagyon kemény napunk volt. Azt sem tudom, hol kezdjem. Milán már nagyon lázasan ébredt. Egész délelőtt csak ült az ölemben és nézett ki a fejéből. Nem evett semmit, de legalább teáztatni tudtam. Még a tápszert is elfogadta. Férjem elment délelőtt, gyerekek nem aludtak itthon (ezt egy jódarabig most befejeztük mert nagyon kikészített a hiányuk), úgyhogy kettecskén voltunk babával. Tíz körül, mikor jött haza a párom, el akart menni Bencusért, aki Seregélyesen volt anyukáméknál (Dorka meg anyóséknál), de elzárt tőle a természet. Útzár lett Fehérvár és Seregélyes között a hófúvás miatt, így Beni nélkül jött meg Krisz. Sebaj, gondoltuk, majd ebéd után elmegyek én. Meg is próbáltam, de nem jutottam messzire, még a városból sem tudtam jóformán kimenni, rendőrkocsi keresztben az úton, se ki, se be. Gyors zurück, kétségbeesés a köbön. Közben a rádió bemondta, hogy Dinnyés felé járható az út (még), úgyhogy hazajöttem a fiúkért, és nyomás. Picike ekkor már nagyon-nagyon rosszul volt. Meg is beszéltük férjemmel, hogy mivel beígértem Beninek a mozit, kirak minket, és elviszi Milánt az ügyeletre. 

Az út szerencsére járható volt, igaz, két méteres hófalak között kanyarogtunk, de odaértünk manóért. Gyors öltöztetés, irány vissza. Bence nagyon élvezte a hazautat, a hófalakat, meg azt, hogy épp egy markinca (markoló Beni szavajárásával) pakolászta az útra fúttttt hótömeget. Milubaba közben egy rátuszkolt husival a kezében elaludt. Próbáltuk rábírni, hogy egyen, már mindegy volt, hogy mit, így került a csibehusi a kezébe. Természetesen elfogadta, gondolta, akkor békénhagyjuk, és úgy, kezében a kajával elaludt. Nagyon nyomta a láz. Mi Bencussal kiszálltunk a plázánál, és azzal váltunk el, hogy ötre értünk jön apácska, mivel akkorra már tuti vége a mozinak. A film nagyon klassz volt, Beni hála Istennek csak ritkán fűzött fennhangon kommentárt hozzá, sőt, még mint valami szerelmesek, bújciztunk a film alatt. Mint amolyan sármos pasi, fogta és cirógatta a kezemet, meg néha ráhajtotta a fejét a vállamra. Olyan édi volt. Mikor a film véget ért, szaladtunk kifelé, gondoltuk, apácska már biztos vár. Sehol... Tíz perc várakozás és kezdődő kétségbeesés után felhívtam, hogy vajon merre jár. Közölte, a kórházban (!!!). Három orvos tanakodott Milán felett, hogy benn kell-e maradnia vagy sem. Megmérték a lázát, 39,5. Gyors szuri, aztán irány röntgenbe, meg laborba. Röntgen tiszta, labor jó, úgyhogy három órányi rohangálás és konzultáció után hazaengedték babát. Összeszedtük a gyerkőcöket, így teljes létszámban itthon kifújtuk magunkat. Még a fürdetés és antibiotikumozás után kaptam Milántól ajándékba egy nagy adag félig emésztett tápszert, ami csöpögött a hajamból, a pulcsimból, a gatyámból, és még a zoknim is szörcsögött. Úgyhogy fekvés előtt még egy szőnyegtakarítást meg hajmosást kaptam grátisz.

Ma reggel én ébredtem nagyon rosszul. Mindenem fáj. Azért nekiálltam a gyermekeimnek palacsintát sütni (kb. hatvan db sikerült, mert ez a mennyiség egy délután elkopik), csináltam keksztekercset, mert imádják a picinyek, meg megsütöttem a tortát. Igen,a Valentin-napi kedveskedésemet. Nem cukrászdai minőség, de örömet tudtam vele okozni, és úgy érzem, tőlem nagy teljesítmény.

Magamba omolva

Azt hiszem, kezd úrrá lenni rajtam a depresszió. Nem akartam ennyire belemélyedni, de most le kell írnom, ami a szívemet nyomja. Kezd felőrölni a nyomás és alig bírom már. A férjem januárban elveszítette a munkáját. Egy nagyon aljas és igaztalan indokkal (ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben - a lényeg, hogy kellett a haver haverjának a melóhely), és még mindig nagyon nagy munkakeresésben vagyunk. Iszonyatos félelem és aggodalom van rajtunk, hiszen ő a családfenntartó, az én GYED-em nagyon kevés a megélhetéshez. És azt hiszem, nagyon finom voltam. Lassan kezdjük felélni a tartalékainkat, és egyre sürgetőbbé válik a pénzforrás. A probléma az, hogy nem tud a férjem idegennyelvet. Hatalmas tapasztalattal, 15 évnyi munkaviszonnyal, kiváló szaktudással rendelkezik (gépészmérnök), és nem azért írtam ezt, mert az én párom, hanem mert ez a való. És a szomorú az egészben az, hogy a telefon folyamatosan csörög, hogy nagyon jó az önéletrajza, pont ilyen szakembert keresnek, de idegennyelvű interjút vállal? Hát nem. Akkor nem kell. De miért? Hol élünk? Miért nem kaphat esélyt sem? Ő diszlexiás, így (aki ismeri ezt, tudja) sokkal nehezebben tanul nyelvet. De segítem én is, vannak jó sulik, de miből menjen tanfolyamra, ha keresete sincsen? Csak két hitel, hatalmas rezsi, nem beszélve arról, hogy a három csodálatos gyermekünknek is szeretnénk mindent megadni (ez a -mindent- nem azt jelenti, hogy szó szerint mindent, hanem minden szükségeset - na jó, meg még egy kicsit- de tényleg csak kicsit). Szóval szerelmemmel eljutottunk arra a szintre, hogy annyira feszültek vagyunk mindketten, hogy egymást marjuk. Nekem ugrik, én neki ugrom, a következő pillanatban meg egymást öleljük bocsánatkérések közepette, mert tudjuk, össze kell tartanunk. Csak együtt viseljük el. És a legnehezebb, hogy a gyermekek ebből ne érezzenek semmit. Persze próbáljuk azt nézni, hogy legalább együtt vagyunk, legalább most hosszú idő után egy kicsit egymással törődhetünk, egy kicsit család lehetünk. És nem tehetünk mást, bízunk Istenben. Eddig még sohasem hagyott cserben. Tudom, hogy most sem fog. Csak remélem hamarabb eljön a megnyugvás, minthogy megroggyanok a teher alatt. Sok nekem az, hogy elviseljem ezt, harcoljak a betegségekkel, védjem a szeretteim lelkét. Mert sajnos kell azt is. Mert nem törődömök és önzőek az emberek - tisztelet a kivételnek, szerencsére én többet is ismerek!

Na evezzünk vidámabb vizekre! Dorinám ma reggel elmehetett Bencussal az oviba. Na azt látnotok kellett volna. Kézenfogva sétáltak ki az ajtón, óvva-vigyázva egymást. Reggel meg mertem jegyezni Dorinának, hogy ha nem jön gyorsan öltözni, nem mehet az oviba, mire Bence odaszólt:

- Akkor én sem megyek, Dorka nélkül sehova sem megyek! - hát ez a testvéri szeretet, az igazi összetartás. Imádom őket (látjátok például ezekből merítek még mindig erőt). Az óvónénik mesélték, Bence tyúkanyóként őrizgette egész nap a kishúgát, vigyázta, leste. A csoportban meg csodaszámba ment a kislány, minden gyermek azzal fogadta anyukáját/apukáját: 

- Képzeld, itt van a Bence kishúga! - szóval volt élmény. Dorina csodálatosan viselkedett, nagy elégedettség fogadott minket, szót fogadott, eljátszott a kislányokkal, bőségesen evett a nagycsoportosokkal, beilleszkedett. Hihetetlen. Még nincs három éves (még két hét), és beilleszkedett. Feltalálta magát okosan - ezekkel a szavakkal éltek az óvónénik. Annyira boldogok voltunk. Bár meg nem nyugodtam annyira, mert ugye mikor ő megy oviba, Beni már nem lesz ott. De talán ennyivel is könnyebb lesz neki a beilleszkedés. 

Délután csajos nap volt, itt volt két kedves barátnőm is. Azt hiszem, rám fért, kicsit kizökkentett a búbánatból. Sütiztünk, dumáltunk, közben gyönyörködtünk a gyerekekben. Igaz, Milánka felé inkább aggodalommal fordultunk, mert szegénykém egyre jobban fullad. Ma voltunk orvosnál, hát megint egy hadseregnyi gyógyszert kaptunk. Persze antibiotikumot is - amit én annyira nem szeretek, de most belátom, hogy muszáj. A diagnózis: súlyosabb lefolyású hörghurut. Szegénykém még mindig Darth Vader, és egyre inkább tökélyre fejleszti, ami nekem már annyira nem vicces. És a bőre miatt is igencsak aggódom, mert már két hete kenem azzal a nyavalyás krémmel, és még mindig nagyon csúnya. Elmúlik, újabb és nagyobb jön. Pedig nem adok neki tejet, sem tejterméket. A szívem szakad meg sokszor, mert ha meglátja a sajtot, könyörög, de gyorsan próbálom áthidalni valami finomsággal. Vettem neki kekszeket, sósat is édeset is, gesztenye rudat, ropit, szereti a tápszert, szóval próbálok a kedvére tenni. Nyilván azért van mit tanulnom. De most megint ott tartunk, hogy annyi gyógyszert kell szednie, hogy a külön étkezésekre nem is kell gondolnom, hiszen jóllakik azokkal. Hát én már nem bánom, csak gyógyuljon meg gyorsan.

Betegség, mosás, Valentin-nap

Szegény Milánkám beteg lett. Valószínűleg megfázott, mert taknyos meg köhög, de nem lázas. Igaz, néha a légzése egészen hasonlít Darth Vader jellegzetes hörgésére, de egyelőre bízom benne, hogy csak a felszakadó váladék miatt. Mindenesetre feszülten figyelek és lesem, mert ha csöppnyi változás is beáll az állapotában természetesen negatív irányba, akkor hívom is ügyes, aranyos dokibácsinkat. Bár szegény néha már biztos kíván engem valahova, mert szoktam nyaggatni a nyűgjeimmel. Dehát kihez forduljak, ha nem hozzá? Remélem nem lesz semmi baj. 

Ma megint rá kellett, hogy jöjjek, milyen apró dolgok milyen hatalmas örömet tudnak okozni. Az örömöm tárgya, hogy mostam. Azaz ki tudtam annyi ruhát mosni, hogy nem járok térdig a szennyesben. Ugyanis kedvenc szomszédasszonyom (esküszöm meghálálom majd valahogy) adott kölcsön egy szárítót, így igencsak megnövekedett a teregetési kapacitás. Igaz, most inkább egy üzemi mosodára hasonlít a lakás, de sebaj. Imádom az öblítő illatát, meg azt is, mikor átjár minden zugot. Gondolkodtam azon is, hogy kibérelem a szomszéd lakást, és azt rakom tele szárítókkal. De tényleg, fogalmam sincs, hogyan tudnám utolérni magam. Jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy egy szárító roskadásig pakolva a nappaliban, egy a gardróbban, egy pedig (ez az áldásos kölcsöncucc) Dorina szobájában. Végülis egy füst alatt a párásítás is meg van oldva. Amúgy meg kislányom annyira örült, hogy az ő szobájába is került egy, hogy egész délután ott táborozott alatta. Még enni is ott akart, persze az anyai decibel megtette hatását, és gyorsan letett róla. :D

Ma nincs itthon a férjem, úgyhogy leírom a meglepijét. Mert egyébként mindig ő szokott a meós lenni blog-ügyben, mint egy kisgyerek, alig várja, hogy felolvassam, de ma egyedül vagyok. Szóval: tudom, hogy közhelyes meg slampos, de szív alakú tortát sütök neki. (ez tőlem nagyon nagy szó, mivel közel nyolc éves együttélésünk alatt talán négyszer sütöttem tortát, ez a nagymama reszortja). Férjecském kedvence a fekete torta, úgyhogy az alapja valószínűleg az lesz. Aztán még valamilyen jó kis krémet ki kéne találnom, ami illik a tömény csokis alaphoz. A tetejére gyümölcsöket és cukormázzal írt és formázott díszítéseket képzeltem el. Persze olvasztott csokibevonatra - ezt majdnem elfelejtettem. Mondjuk a piros eper talán ízléses lenne. Aztán: mivel imádom az illatgyertyákat, abból is lesz bőven, hangulatnak. Meg elképzeltem egy sk gyártott képeslapot szerelmünk gyümölcseinek fényképével, melyben megköszönöm őket neki. Hiszen bármennyire is szentimentális és csöpögős, valóban őket tartom életem legnagyobb ajándékának, amihez drága szerelmemnek nem kevés köze volt - már ha az emlékeim nem csalnak ;))) Hogy lesz-e még meglepetés neki, lesz-e időm rá, azaz úgy zusammen kapacitásom, akkor biztosan kitalálok még valamit. Bár úgy gondolom, számunkra az is ajándék lesz, ha egy kicsi időt együtt tölthetünk, csak egymással törődhetünk.

Iskolanyitogató

Hihetetlen változások történnek majd nálunk idén szeptemberben. Drága elsőszülöttem, Bencuskám elmegy iskolába. Te atya ég, hiszen még csak most lettem anya, még csak most ringattam a karomban! Minden egyes alkalommal, mikor belémhasít ez a tény, komoly izgalom fog el, meg félelem. Nem lehetne egy kicsit lassítani az időn? Annyira rohan. Annyira élvezném még a pillanatokat. 

Dorinám meg oviba fog menni. Már nagyon nagyon készül rá, "nagy" akar lenni, nagy óvódás. Reggel ennek hangot is adott. Így történt: reggelire egy hatalmas szelet májkrémes kenyeret megevett. Persze mikor már a fele elfogyott, onnantól minden második falatnál meg kellett nyomkodni a hasát, hogy ő már mennyit evett, hiszen folyamatosan lökte az itinert: Anyuci, nyomd meg a hasam, milyen kemény! :D Merthát ugye, mit hall a gyerek: edd meg szépen, attól nősz nagyra! Hát ez kellőképpen rögzült is.  A reggeli befejeztével elindultunk a piacra (kezdek aggódni, azt hiszem, kilométer hiányom van, hogy ennyit megyek - a férjem már utál is érte) szóval elindultunk, és egészen addig nem volt baj, míg le nem parkoltam hazaérkezvén a ház előtt. Mire a kisasszony kifakadt:

- Hát nem az oviba megyünk? De én az oviba akarok menni, hát nagy vagyok!!! Sokat reggeliztem!

Délután ismét Iskola-nyitogató foglalkozáson voltunk a leendő sulinkban. Beni nagyon ügyes volt, jelentkezett, okosakat válaszolt, gyönyörű bohócot csinált, szóval ma extra-extrán teljesített. Sőt, az első alkalommal tanult német dalt egyedül ő tudta szinte tökéletesen énekelni-táncolni, az én nagy büszkeségemre! Egy nagyon édes megnyilvánulása is volt, amit megmondok őszintén, meg is értettem, hiszen férfiember forma, vagy mi:

Tanárnéni megkérdezte, mi az a jármű, amivel télen szívesen közlekednétek (nem autó)?

Az összes kisgyerek kapásból rávágta, hogy a szánkó (a kérdés apropója az volt, hogy ezután tanultak egy szánkós verset), Bencus meg felállt, és közölte: HÓTOLÓ! :D Hát, az én (finoman szólva) kényelmet szerető fiamtól nem is várhattam mást :D

Este nyugtáznom kellett, hogy mégsem olyan jó Beni szobájában az én kis kinyithatós-fektethetős-lábtartós fotelem, mivel meseolvasásnál majdnem elaludtam benne. Valószínűleg megelégelték a gyerkőcök a túl nagy szüneteket a mesében, meg biztosan furcsa volt, hogy anya mennyire bólogat, így először csak Dorina, majd Bence is az ölemben landolt. Így már eléggé érdekes művelet volt ez az esti szertartás, ugyanis hol Bence válla fölött, hol a lába alatt próbáltam kibogozni a betűket, annyit helyezkedett, tollászkodott. Végül megunta ő is, nyilván sehogyan sem volt kényelmes, és befeküdt az ágyába, onnan hallgatta meg a mese végét. Persze jutalmul, mert olyan nagyon okos volt, még plusz egy verset is elolvastunk, ami pont illik az én iskolába készülő kisfiamhoz (Csitt meg én). Az este zárásaként mindkettő megkapta az éjszakai innivalóját, meg az anyai "szeme-puszikat", amiktől szép lesz az álmuk. Remélem, valóban békés, nyugodt éjszakájuk lesz.

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.

Rossz nap és szép este

Ma nagyon rossz napom volt, egész nap tiszta hiszti és nyűg voltam. Férjem meg is jegyezte (természetesen óvatosan, nehogy kapjon egy mokeszt :D), hogy - látom ma rosszul ébredtél! - hát igen. Nem tudom mit érzek, mi van velem. Kicsi dolgokból megint összeraktam magamnak az "én senkinek nem vagyok fontos" igen komoly problémámat. Tudom, hogy túlzásokba estem, mert például ilyenen is kiakadtam (ez csak egy volt a sok közül), hogy a férjem által nekem készített rántotta tocsogott az olajban. Tudta jól, hogy nem bírja a gyomrom, rögtön hányingerem lesz, nem bírom megenni, és meg is jegyezte, le kellett volna itatnia a zsiradékot, de akkor miért nem tette? Persze bűnbánó fizimiska is befigyelt. De tényleg nem értettem: ha egyszer tudta, és emlékezett is rá, miért nem úgy csinálta? Tényleg nem számított neki? Várjunk csak, így ő ette meg a tojást, hm... biztos erre hajazott. :D

Na viccet félre téve, gyilkosan a lelkembe hatoltak ezek a történések, persze nem ez volt az egyetlen, és nem igazán  értettem, hogy miért van az, hogy én a lelkem kiteszem a családomért, próbálok minden óhajukra odafigyelni (köztük az étkezésre is, mert nem egyszerű művelet kitalálni azt minden nap, hogy mi olyat főzzek, ami mindenki ízlésének megfelel és változatosan is étkezzünk), de tényleg, bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így, hogy ennyire lesem a kívánságukat, de akkor is... Én teszek erőfeszítéseket azért, hogy nekik jó legyen, akkor miért nem lehet csak egyetlen egy olyan nap, amikor ez fordítva van? Vagy az törvényszerű, hogy egy feleség csak ad, és nem vár el? Vagy pont hogy sokat várok el? Nem tudom. Aaaaaaaaannyira szeretnék egy kicsi törődést érezni, leginkább Tőle. 

Ráadásként arany kicsi hercegnőm is elment anyukámékhoz. Régen nem aludt már ott, úgyhogy nagyon lelkes volt. Remélem legalább annyira jól is érzi magát. Kicsit rossz, hiszen még a hétvégét sem hevertem ki, amit nélkülük töltöttem, dehát nem vehetem el a nagyszüleitől. Mivel én csak egy nagymamámat ismertem egész életemben, és ő is 220 km-re lakik, nagyon hiányzott a gyerekkoromból ez a különleges nagyszülő-unoka kapocs. Nekik megadatik, és én nem fogok ennek útjába állni. Remélem, ha majd felnőttek lesznek, azt gondolják, hogy szép volt a gyermekkoruk. 

Mivel nincs itthon a kisasszony, nagy takarítást csináltunk. Szanáltam, szortíroztam, ide tettem, oda tettem, és a kis hercegnő szobáját is kicsit átalakítottuk. Kapott egy kicsi asztalt Beni szobájából, oda meg átkerült az én kedvenc kinyithatós, lábtartós relax-fotelem. Abból olvasok neki esti mesét mostmár :D Kíváncsi leszek, mit szól majd hozzá gyönyörűm. Beninek nagyon tetszett!

Édes kincsem, nagyfiam meg mondta is délután: 

- Apa, mindjárt este van, hol van már Dorka?

- Messzi-mamánál.

- És mikor jön? 

- Holnap délután megyünk érte együtt.

- Jaj ne már, menjünk apa, hozzuk haza! Kérlek!

Alig tudtuk meggyőzni, hogy most ez így jól van, és legalább most egy kicsit kijátszhatja magát úgy, hogy nem szól bele senki, mire nagy nehezen megnyugodott. Persze közben a szívemet annyira melengette, hogy hiányzik neki a testvére. Olyan boldog voltam!!! Este még Kinn a mókus, benn a mókust is játszottunk. Vagy ki a házból be a házba? Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a játéknak, de hatalmasakat kacagtunk. A picuri is próbált becsatlakozni, és hatalmas sikolyok közepette szaladt a bátyja után. Mikor elüvöltöttem magam, hogy - Mókusok, be a házba! - apa már készenlétben állt, felkapta a pöttyedlit és feldobta az ágyra. Hát olyan kerekeket göcögött, hogy nekem folyt a könnyem a nevetéstől. Olyan aranyosak voltak. Imádok anya lenni!

Mennyire NŐ egy NŐ?

Ma még egy bejegyzést kell írnom. Ma megint rácsodálkoztam Dorina nőiességére. Bár fura ezt mondanom egy alig három éves kislányra, de ami belőle árad és kibontakozik, az a tagadhatatlan nőcisség.

Hajat mostunk neki aminek a következő lett a vége:

Itt még félig megszáradt hajjal, de már tartja a csavarókat, merthogy közölte, neki frizura kell. Hiába éjszaka, hiába puha haj, amiben erőszakkal sem marad meg semmilyen hullám hosszútávon, kijelentette: KELL!

 

És itt már becsavartuk a haját:

Ez meg a végeredmény, ami a hullámokból tíz percnyi szárítás után megmaradt:

De az én abszolút kedvencem ez:

Bál

Meg kell mondjam, a bál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Először is: baromi hideg volt. Mondjátok meg, hogy van az, hogy egy étterem, amely rendezvényt elvállal, a belső fűtés kapacitását 16 (!!!) fokban határozza meg? És hosszas könyörgések árán sem lett melegebb. Úgyhogy most torokfájással és az orromat törölgetve ülök itt. A vacsi azért jó volt: az előétel hortobágyi palacsinta, főétel nekem gyümölcsös csirkemell, férjemnek "öreghegyi tarja-szelet" (hagymás gombás husika), majd fekete erdő kocka volt. Hozzá fincsi vörösborocskát ittunk, meg Tokaji aszút.

Ez volt a csudi hercegnős ruhám. Istenem, de imádtam! (köszi Klau!!!) Olyan jó volt egy kicsit nem melegítős-kócos-liszteskezű anya lenni! 

Szóval a nagy vacogások közben megvacsiztunk meg  barátnőmmel elboltoltuk a tombolák nagy részét. Előtte meghallgattuk az egyik óvónéni testvérének amatőr kórusát (musical-eket adtak elő), nagyon jók voltak. Fantasztikusan élvezhető, magával ragadó előadás volt. Csak úgy pattogtam a székben a nagy viháncban, ahogy eggyé váltam a zenével és a tánccal. Jó, hogy vacsi előtt léptek fel, semmit nem garantáltam volna teli hassal :D

Aztán lázasan elkezdtünk mi csajok készülődni, mert végre felléptünk a country-val. Igazság szerint mindenki elfelejtette az izgalmat, hiszen csak arra tudtunk gondolni, hogy végre ugrálunk meg rohangálunk, talán nem fognak a fogaink átrendeződni a sok vacogástól. 

Hát így hasítottunk! Kicsit rossz lett a kép, de azért remélem a lényeg látszik rajta. :D Én vagyok a piros kockás felsős, ott a lobogó paróka alatt!!! :D

Hatalmas sikerünk volt! Visítást, vastapsot is kaptunk, a műsor végét meg hatalmas ováció követte! Nem is gondoltam volna. De nagyon örültünk!

ÉS IGEN, EKKOR MÁR NEM FÁZTUNK!

Ó YEAH!

A tombola-sorsolásnál még segédkeztem, osztottam a nyereményeket az illetékeseknek, de utána már nagyon rosszul voltam. Hiába, "nem szokta a paraszt a szántást"!!! Nagyon fáradt voltam, és fáztam. Így elbúcsúztunk és eljöttünk. És el ne áruljátok senkinek, de az egész éjszakám arról szólt, hogy azon gondolkodtam, mi van a gyermekeimmel. Hogy nyugodtan alusznak-e, nem sírtak-e utánunk altatáskor, meg ilyen dolgok. Hát normális vagyok én? Még ott is a képeiket mutogattam (igaz kérésre), de mikor végre kikapcsolódhatnék sem tudok lélekben eltávozni tőlük! Egyszerűen imádom őket, ők az életem és nagyon hiányoztak.

Most más téma: édes kicsi Bencuskám. Ma fürdetés előtt megtalálta az alkalmi táskámat. Hozta oda, kérdezte:

- Anyuci, mi ez?

- Az az én estélyi táskám!

- Tényleg? Ebben vannak az álmaid? 

Hát, eltartott egy darabig, mire eljutott a totál fáradt agyamig, hogy mire gondolt, de akkor bizony egy hatalmas mosoly ült az arcomra és a szívemre is. Mondtam már, hogy imádom a gyermeki logikát? 

A másik: imádom babusgatni, becézgetni a gyerkőcöket. Ritkán hívom őket a nevükön (leginkább mikor mérges vagyok :D), valószínűleg ez ihlette kicsi Bencémet, mikoris lezajlott a következő eset:

Miután ők jóllaktak, viháncoltunk, báboztunk egy nagyot, kimentem a konyhába bekapni pár falatot. Mivel Bencus - valószínű a tegnap este hozományaként - nagyon bújós, egyfolytában velem akart lenni, nem telt el sok idő, míg jött utánam. Mikor meglátott, ezt kérdezte:

- Hát te eszel, drágaságom? - forróság öntötte el a lelkemet és össze-vissza puszilgattam :D

Még az aggódónak ideírom a blogba: Milánnál laktóz-intolerancia dokumentálva. Megkaptuk a kedvezményre jogosító papírt is, amivel a doktorúr majd felírhatja manónak a tápszert és a Sinlac-ot. Mostantól semmi tejtermék. Nagyon sajnálom, mert arany kicsikém imádja a sajtot (10-15 dkg-t bepuszil szuszra) meg a tejszelet is menő - bár ez mindegyik gyerkőcnél. Nekem is van mit tanulnom, hiszen külön kell főzni neki, meg a lelkét szemmel tartva odafigyelni arra, hogy a nagyok úgy egyék a kedvenc hűtős csemegéket, hogy a kicsinek közben ne szakadjon meg a szíve. Ki kell találnom, mivel pótolhatom számára ezeket a dolgokat. Nem lesz egyszerű. De esküszöm, megtanulom, és igyekszem úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebbet érezze a "más"-ságából.

Nehézségek és örömök

Én nem tudom mi van a levegőben. Ma a két nagyobb gyerkőc teljesen kifordult önmagából. Így a nap végére én is. Igen erőteljesen gyakorolnom kellett az önkontrollt, hogy ne kezdjek el az utca (bevásárlóközpont) közepén ordítozni a gyerekekkel, mert ma minden baj volt. Tipikusan, mint a nyuszikás vicc: ha van rajtad sapka azért, ha nincs, azért!!!! Szóval önnyugtatás (Klau: szuuuuuuusza, szuuuuusza :D) megvolt, meg Bencével egy bő húszperces beszélgetés is. Próbáltam rájönni, mi nyomja a lelkét. Mert ő akkor ilyen. De nem jutottunk előrébb. Az kiderült, hogy a mai ovis vandálkodás (amivel az óvónéni fogadott minket) az megint csak majmolás volt. De kérdem én: miért a hülyeséget kell lemásolni? Na ezt is magyaráztam perceken keresztül neki. Aztán nem tudom mi ragad meg benne.

Azért ma vicces is tudott lenni elsőszülöttem: családi beszélgetés közben megkérdeztem, melyik ovis nadrág volt rajta, mert előző nap hazajött abban, amit beküldtem. Hát az a nadrág, amelyiket drága dédimama (Isten áldja ügyes kezét) megfoltozott - jobb híján egy virágos folttal. Bence ezt így hozta tudomásomra:
- Tudod anya, amelyiken a dédi virágos karbantartást csinált! :D

A másik nagyon édes dolog egy igazán lovagias tett volt. Esti szokásos beszélgetés zajlott, vacsorakészítés közben. Meséli, hogy a "menyasszonyának" a kishuga nehezebb, mint a Milánbaba. Megkérdeztük, ezt honnan veszi.
- Mert Ő mondta! - mire a férjem:
- Persze, mert ő biztos gyengébb és nem bírja el, te meg igen!
- Apa, nem mondj ilyet, megvédem ám a csajomat!
Hm, léteznek még igazi, eredendően romantikus és lovagias pasik! Hihi, és végülis elmondhatom, hogy az én életemben igenis van egy ilyen "férfi" !!!

Milán bőre gyógyulgat, kivéve, ahol a pelenka állandóan dörzsöli. Ott még elég ronda. Holnap délelőtt 11 órára kaptunk időpontot a gasztrora, köszönet érte a mi csodálatos gyerekorvosunknak. Biztosan várhattunk volna egyébként két hónapot. Nagyon kíváncsi leszek, mit mond majd. Annyira szeretném, ha a végére érnénk ezeknek a dolgoknak, hogy ne szenvedjen többet a manó. Azt kívánom kicsi fiam, gyorsan gyógyulj meg, és légy az a mosolygó, édes, szeretetgombóc kisbaba, akinek születtél. Csodás vagy, imádlak!

Ja, holnap nem tudom, lesz-e időm írni ide, mert hát ugye elérkezett a várva várt bál napja. Nagyon izgulok. Régen mozdultunk ki apácskával kettesben. Olyan fura, mint mikor tinikoromban csavarogni készültem :D Borocskák hűlnek, üdítők a szekrényen pihennek. És kaptam szerelmemtől egy csodálatos, hercegnős, strasszos, hihetetlenül elegáns cipőt. Olyat, amilyenről álmodtam. Annyira örülök neki! Holnap készül fotó, megígérem, felrakom ide.

Esti séta

Beni kitalálta, hogy menjünk el sétálni a csónakázó tóhoz. Tele volt korisokkal. Kerestünk egy nyugodtabb, de bejáratott helyet, ahol csak mi csúszkáltunk. Nagyon élvezték a gyerekek. Igaz, Dorina sokat nem volt talpon, csak akkor, amikor két kézzel tartottam az overáljánál fogva. Ilyenkor nagyon nagyokat kacagott, mert oltárira élvezte, hogy próbál lábra állni, és kilibben hol jobbra, hol balra. Volt olyan is, hogy nem fogtam, és kinyúlt hason, mint a kisbéka. Érdekes módon ő ezt is nagyon élvezte. Milyen csodálatosan szép is a felhőtlen gyermekkor! És olyan nagyon jó, hogy velük részese lehetek ezeknek a feledhetetlen pillanatoknak!

A feledhetetlen pillanatokról jut eszembe: gazdagítottuk és színesítettük az aranyköpések palettáját. Beni bakancsa beázott. Megkértem, figyeljen oda, hogy többet ne lépjen vízbe (pocsolyába), mert akkor tüdőgyulladást is kaphat. Mire ő:

- Á anya, nem kaphatom el, hát kaptam védőoltást! :D

Úgy látszik, többet tud bármelyikünknél. Micsoda csodás védőoltás volna, ha így volna! Történetesen a DiPerTe volt az, amire ő gondolt, mert nemrég (egy hónapja) kapta meg a hat éves korban esedékest és úgy látszik, igencsak élénken él még a emlékeiben. Jó lenne, ha ezek valóban ilyen pajzsként védenék a szervezetünket, nem csak egy (ez esetben három) betegségtől, hanem az összestől. Hm, talán Bencéből még egyszer biológus lesz. :D

Milán babáról

Milán bőre szépen javul. Az elocom-os krémet a háziorvosunk írta fel egy kis Aerius sziruppal körítve. A bőrgyógyász egy hasonló alapokon nyugvó, de jóval erősebb krémet tartott indokoltnak, így az egyezség az maradt, hogy előbb az erősebb krém a sziruppal, aztán ha javul, jöhet a gyengébb. Már most van eredmény, szépen javul, csak a sebes részek nagyon makacsak. De már egészen testszínük van azoknak is és láthatóan kevesebbet szenved a manó. 

Folyománya még a dermatitisznek, hogy újra mehetünk a gasztro-ra. Volt nekünk ugyanis a tizedik hónap tájékán egy tejérzékenységi gyanúnk. Vizsgálgatták, de sokkal előrébb nem jutottunk. A negatív eredmények után közölték, hogy sajnos egy éves kor alatt nagyon nehéz kimutatni az ételallergiát, mivel nincs akkora terhelése a szervezetnek még, amekkora elegendő lenne. Ez esetben természetesen tüneteket kezelnek, nem leleteket. Hm... Szóval ismét egy kör. Tény és való, mióta újra tejmentes diétán van Milánbaba, azóta napi egy széklettel is beéri, nincs 3-4 telibugyor. 

Mellesleg nekiállt kicsikém beszélni. Azt már hatalmas lendülettel tudja mondani, hogy vau-vau és cica. Csak azt nem tudom, hogy ezek mit jelentenek. Összeköti a szőrös négylábúval ezen szavakat, de esetenként felcseréli. Azaz a macska pont annyiszor kutya is, mint cica. Eggyel több ok, hogy ne legyen háziállatunk, tutira identitás-zavaros lenne. :D Amennyire kisfiam vehemenciáját ismerem, simán megmagyarázná a kutyának, hogy neki nyávogni kell.

Megoldás

Ma sikerült eljutnunk bőrgyógyászhoz. Jóformán még le sem vetkőztettem a manót, kibökte az orvos: ekcémás a gyermekem, ez bizony atópiás dermatitisz. Elfogadtam, ismét gyógyszertár, ismét krém. Ezúttal szteroidos. Tényleg nincs más megoldás? Viki, te vérprofi vagy, előbb tudtad, mint az orvosok, mi a baj. Köszi. Ha tudsz csodaszert, várom nagyon a hasznos infókat! Nagyon hálás lennék... Bocsássa meg a világ, de magától a szótól, hogy "szteroid" frászt kapok. Alapjában véve sem vagyok gyógyszerpárti (persze itt meg kell jegyeznem, hogy a muszáj nagy úr), sokkal jobban pártolom a természetes gyógymódokat, ezt követi a homeopátia. Ezeket sokkal szívesebben használom, és megmondom őszintén jobban be is vált. 

Arany kicsi lánykám megint odamondott. Nem is akármilyet. Az volt az eset, hogy épp kanyarodtunk ki egy lakótelepről, és a szemben lévő autós úgy gondolta, pont elfér ő is, igaz, az ujjam már nem tettem volna be a két kocsi közé. Megjegyeztem a szerelmetes férjemnek: - Láttad? Majdnem belénk jött a Subaru! - Dorinám nagyon félrehalott valamit, mert visszakérdezett: - Mi anya? Szopó ló? :D

Na délután Bence is hozzátette a magáét. Hatalmas dialógusunk volt. Ballagtunk az utcán anyósomék felé és állandóan a sapkáját húzkodta. Miközben megigazítottam, megjegyeztem neki: 

- Kisfiam, akinek menyasszonya (!!!!) van, az legyen jólöltözött! - mire ő: 

- De anya, tényleg, tudod hány gyerekünk lesz? 

- Na mennyi kisfiam? 

- Hát nyolc!

- Húha, akkor sokat kell tanulnod, hogy jó munkád legyen és sokat keress!

- De anya, nem gondolod, hogy én megveszem a nyolc kiságyat! Majd megcsinálom!!!!! Fából! :D:D:D

Én ismételten rácsodálkoztam arra, hogy micsoda hatalmas és tiszta logikája lehet egy hat éves kisgyermeknek. És bármily egyszerű és egy felnőtt számára nem jelentőségteljes dolog az, ami az ő kis agyában megszületett, én mégis végtelenül büszke vagyok rá. Hihetetlenül nagyon. És bár nagyon érzelgős tudom, de úgy érzem, nem tudom elégszer mondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ők itt vannak nekem.

Ebből kifolyólag jutott eszembe egy minap olvasott cikk, hogy egy pár két éve történt házasságkötésükkor megállapodtak, hogy nem lesz gyermekük. Most a feleség másképp gondolja, és úgy érzi, mégis szeretné tovább adni valakinek az életét. A férj azonban közölte, hogy nem hajlandó egy húsz-harminc éves felelősséget felvállalni. Úristen! Mondjátok meg, tényleg van aki csak ezt veszi észre? Mert igen, valóban nagyon sok lemondással jár egy gyermek, és a legnagyobb felelősség, a legnehezebb hivatás, de a legszebb is. Mástól nem kapjuk meg azt az őszinte és tiszta szeretetet, amit ők adhatnak, máshogy nem élhetnénk át azt a csodát, ahogy általunk, a kezünk által válik emberré valaki, hogy megtapasztalhatjuk, mennyire voltunk jók vagy rosszak, ahogy felépítettük benne a világhoz, a túléléshez, az élethez szükséges várat és csak rajtunk múlik, hogy ez mennyire stabil lábakon áll. És hogy még a realitás talaján is maradjunk, mi anyák élhetjük át a természet legnagyobb csodáját, ahogy két pici sejtből - magunkból - alkotunk egy pici embert. Ilyenkor szoktam nevetni azon, mikor egy férfi közli, csináltam egy gyereket! Nem, drága, te nem csináltál, félórát vigyorogtál és adtál egy sejtet, abból ÉN csináltam kezet, lábat, orrot, szájat, hasat, hátat, stb. Szóval kisembert. Na igen, így van ez. Javítsatok ki, ha tévedek. Hát meg lehet fosztani egy nőt ettől? A gyermekvállalás csodájától? Ugye nem?